Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: A nő teste

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika

A nő teste

100

(A szöveg megjelent az IRODALMI SZEMLE 2003 decemberi számában. A lámpát a szerző készítette ólmozott üveg technikával.)

Lassan elkezdte csókolni a nő testét. Minden egyes bőrdarabot külön szemügyre véve elidőzött egy darabig a bőrön, a testén, mintha az örökkévalóságig időzne el egy-egy testrészen, úgy próbált minél nagyobb élvezetet okozni neki. Beszívta az illatát. A teste, ez a finom bőr igazán meghatotta. Ezen a vékony hártyán kezdett el gondolkodni, amely alatt ott van a hús, és amely elválasztja a külvilágtól a testet, mely világos és jól érzékelhető körvonalat ad neki, a teste, ez az érzékeny bőrdarab, a teste, ez a vékony felület, a bőre, mely oly jellemzően megismerhető szagot árasztott, az ő szagát, a nő szagát.

 Imádta csókolni a bőrét és nem tudott betelni ezzel a testtel, ezzel a bőrrel, egyre jobban csókolta és a nő egyre jobban élvezte. Minél többet csókolta, annál jobban érezte, hogy még többet kellene csókolnia, hogy akár évezredekig elidőzne ezen a bőrön, a nő testén, a nő textualizált testén.

 Aztán megcsókolta a fülét, a fülcimpáját és egyre jobban érezte a vad illatot, amelyet a nő kilehel magából és amely egyre jobban érezhető és őt egyre-egyre mélyebbre hajtja a vágy őrületében. Elképzelhetetlen volt érezni ezt az illatot, amit ez a nő árasztott, elképzelhetetlenül keveredett az illata a legdrágább parfümökkel és azzal a vad testi illattal, amit csak nagyon fiatal szeretőkön érezni, akiknek bűnös és mégis oly ártatlan a testük. Az illata ragyogóan csak erre a nőre emlékeztette, erre az egyetlen nőre, akiből ez az illat áradt, nem áradhatott másból, csak belőle. Eszébe jutottak, a nők, akikkel azelőtt szeretkezett. Eszébe jutottak a nők, akikkel előtte volt, vagy közben az is, hogy milyen illatuk volt. Vadítóan mások. Ahogyan nem lehet összetéveszteni a szemüket, úgy az illatukat sem. Az illatuk, ez a bársonyos fehérség lenyűgözte mindig újra és újra, a nők rózsaszín és puha combjai, a nők egyedi és erotikus illata, mindig újra és újra szerelemre kényszerítette, hogy szeresse, szeresse a nőket, szeresse a testüket, a hangjukat, szeresse azt a végtelen finomságot, amiben léteznek, hogy csak szeresse őket.

  A nők. Igen látta a szeme előtt valamennyit. A nők. Ahogyan mozogtak és ahogyan a rózsaszín bőr értelmet nyert bennük. Ahogyan letették valahova a cuccaikat, ahogyan festették magukat, ahogyan magukkal cipelték mindazokat a dolgokat, amik csak nőkre jellemzőek.

 Nők. Ez mindig külön értelmet nyert bennük.

 Ennek a nőnek nyirkos bőre volt és a jól ismert illatot árasztotta.

Nők. Mindre emlékezett. Imádta magába szívni testük melegét. Imádta, ahogyan beszélnek hozzá, imádta azt a rózsaszín bőrt, amiből megfogalmazódtak, a testük rózsaszín melegét, a bőr puhaságát, mely elválasztja őket az örökkévalóságtól.

 Nehéz volt leírni ezt az érzést, hiszen el lehet-e mondani a cseresznye ízét annak, aki soha nem próbálta, soha nem kóstolta, soha nem vette szájába mindezt. A nők lágyan simuló bőre, a nők, ahogyan megfogalmazták önmaguk.

És mindig csak erre akart emlékezni. Ahogyan belemerül ebbe a szerelembe, ahogyan magába szívja a nő rózsaszín bőrét, ahogyan csókolja és csókolja a testet.

 A nő széttárta a lábát és ő elkezdte csókolni a combjait belülről, ezeket a kecses csontokat, ahogyan kirajzolódott rajta a bőr, a bőr rózsaszín illata és varázsa, ahogyan egyre jobban belegomolyodott és magáévá tette a vágyat. Szétnyitotta a nő combjait, keze és szája megtalálta, amit keresett, elkezdte csókolgatni a nő klitoriszát, elkezdte csókolgatni a nő vörös szövetét egyre és egyre jobban és még mindig, és nem volt jobb vagy különlegesebb érzés, mint mikor a bőrét csókolgatta. Imádta széttárni ezeket a lábakat és imádta azt a vörös rejtelmet, ami a lába között elterült, imádta a szagát, tapintását, a színét, imádta, ahogyan a nő ezzel eljut a csúcsra, imádta és élvezte, ahogyan megérinti ezt és őt, a nő.

  Aztán tovább csókolgatta a mellét, a testét, a bőrét, és mindenhol, ahova csak elért a nyelve, ahogyan csak még többet tudott neki adni, a nő testének, még több élvezetet. Minderről nem tudta mikor zajlik, nappal vagy éjszaka, csak arra emlékezett, csak az derengett fel az emlékezet homályából, hogy a nőnek mindenhol van nemi szerve, a nő mindenhol élvezett és elélvezett és hogy a bőre illata jó, meg hogy hatalmas fehér függönyök voltak a szobában, a szellő meglebegtette őket és ez végtelen világosságba hozta a szobát, ahol mindez történt, nem emlékezett, hogy ez lámpa, vagy a nappal világossága volt-e.

  Képtelen volt betelni ezzel az élménnyel, képtelen volt betelni a nő testével, ezzel a textualizált darabbal, az illatával, a nyögéseivel és saját magával, mindazzal, amekkora élvezet tudott neki okozni, ahogyan az illata újra és újra körül lengte, ahogyan az illata újra megérintette, ahogyan az illata megint magával ragadta, ez a gyümölcs és áfonya illat keveréke, és amikor a nőkre gondolt, a régiekre, akikkel szeretkezett, mindig az illatuk jutott eszébe, az édeskés és kissé fanyarkás illat, vagy a friss narancsillat, vagy a tópart illata, mindig ezek, a mély szaguk emlékeztette rájuk, a nőkre, akikkel szeretkezett, a nőkre, akikkel együtt volt, a nőkre, akiknek mélyére belenézett, a nőkre, akiket nem tudott megfogalmazni és magáévá tenni soha, a nőkre, akiket nem értett meg, a nőkre, akiket mindig csodált, de nem tudott elkapni soha. A nőkre, akik épp ezért éppúgy fájtak, akár az élet.

  Nők. Nők. Nők. Bársonyos tekintetű, szépséges nők. Eltúlzott nimfák és boldog utazók. Nők, nők, nők, olyan kecsesen rakjátok lábaitokat, olyan határtalan és végtelen minden mozdulat, amivel lépkedtek, olyan sűrű levegő vesz körül benneteket, nem értem, hogyan lettetek elnémítva az évezredek folyamán, nem értem hogyan történhetett meg, hogy szépséges testeteket a tűzhely mellé konfigurálták, hogy lelketeket belenyomták a zavaros ködbe, a logikus racionalitásba, hogy lelketeket megcsonkították és elvették tőletek mindazt, ami titeket éltet, hogy nők, hogy nők vagytok, a nagy utánzók, az örök utazók.

 Valójában szél fúj. És ilyenkor a tenger mindig újraéled. Ott áll a medúza, a medúza nevetése, az örök nő kacag, nem tehet mást, hosszú haját fújja a szél, és ő a félig meztelen, kilépett a kagylóból és hagyja megint élni az ezerarcú lényt, hagyja megint megszólalni az ezerarcú testét, ahogyan húsába vág az őrület, beszél, megszólal a nő, csak hagyja élni, csak hagyja élni megint.

 Megint ismét megszólalt. Valójában szél fúj és a bársonyos melegség elárasztja a tengert, a bársonyos melegség olyan, mint mikor a nő elélvez, mikor átadja magát a szélnek, amikor végzetesen magába rántja az őrület, ez az elömlés, amely a nyelv őrülete, egyszerűen csak hagyja és hagyta hogy ez megint megtörténjen, hogy megint megtörténjen a nő, hogy az, aki a nő, ismét megtörténjen, és újra történjen újra és újra.

  Ismét reggel napfény van, ismét megszólal az ezerarcú tenger és a nő elindul az önmaga iránti gyengédséggel az úton, felszedegeti és megsimogatja elhagyott darabjait, azokat a darabokat, amiket nem simogat meg helyette senki, főleg nem egy férfi, megsimogatja elhagyott női darabjait, megsimogatja magában a nőt újra, végtelen gyengédséggel simogatja önmagát, hiszen maga helyett nem tudja megsimogatni senki.

  Aztán megint csak ez történik, a nő megérinti önmagát és elindul az úton. Még mindig nevet. És még mindig nagyon szép.

 Aztán megint a szoba melege, a test melege, a függöny. Ezek az elhalkuló és néma nyögések, amik a testéből jönnek, mint aki az előbb még engedte, hogy átfújja és újra megvilágítsa a szél, mint aki még engedte, hogy megint az úton megkeresse ez a gyengéd érzés, hogy elöntse megint ez a végtelen sárga tenger, hogy csak ott legyen, ahol mindig is szeretett volna lenni és elinduljon az úton, megsimogassa a darabokat, újra felszedje és beépítse őket a testbe, a darabokat, amiket szétcincáltak és tönkretettek az évek, a darabokat, amikből felépült, ő a medúza, újra anyja lánya.

  Az úton kék van és csak a végtelen tenger megint. Az ég kékje és a tenger kékje hasonló kék. Jobbra és balra elhagyatott darabok fetrengenek, kislányok, akiket nem értettek meg, nők, akiket eldobtak vagy kihasználtak, arcok, amikből csak a testük kellett, gondolatok, amik tiltottak voltak, arcok és arcok a végtelen világosságból, mik könnyben úsztak, újabb mozdulatok és hangok, amiket nem hallott meg senki az évek során. A medúza újra összeszedegeti őket. Már nem fél tőlük, már nem tesz úgy, mintha nem léteznének, már nem hallgat senki másra, mindig csak magára, magára, az önmaga iránti gyengédség helyére, a gyengédségre, amely megérinti és kikaparja az évek alatt elhagyott darabokat, a kislányokat, akiket sírni hagytak, a nőket, akiket bezártak, a hangokat, amiket nem hallottak meg, a hangulatokat, amikről nem lehetett beszélni.

  Már nem tesz semmit, csak elindul. És elindul újra. Hagyja, hogy arcába fújjon a szél és ismét gyönyörű az arca és rózsaszín a bőre. Büszke saját magára, büszke a szépségére. Megint, megint a tengerből merít erőt, megint a tenger ad neki erőt az öltözködésre.

  Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, énekével lágyan átjárt és még mindig hallani ezt az éneket, dallamos, átjárható hangját, az énekét, amely oly régi és fülsiketítő, az éneket, mely a partokon énekelt, magas hangon és dallamosan, ahogyan csak egy nő tudott énekelni, dallama, belevésődött az ütemekbe, dallama, mely még mindig gyönyörűen szól, mintha kotta nélkül is tudná a valóságot, hangja, melyben mindig ott van a dallama, csilingelő nevetése, mint mikor megszólal és a némaságból először ejti ki a szavakat, hangja egészen furcsán és magasan cseng, egészen szépségesen elbűvölő, mondják rá.

  Aztán megint a tengerparton megy és megnézegeti ezeket a darabokat. Lehajtja a fejét, mint amilyen pecsétet rányomtak az évek. Valahonnan messziről dallam száll, a szirének énekelnek, jól tudja és ő velük akar menni, el messzire, hallja a hangjukat, és tudja, hogy még nem mehet velük. Úgy vágyik rá, hogy elfogadják. Hogy megismerjék és akarják őt. Hogy szeressék és tudják a gondolatait, hogy azt a rengeteg képet és szépséget, ami benne van, átadhassa, én is kiáradok, vágyaim új vágyakat keltenek életre, testem eddig sohasem hallott dallamokat ismer meg, én is annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, melyek sokkalta szebbek, melyek áradnak és életre keltenek, melyek megint szólni akarnak csilingelő hangon az éjszakából, és amelyek ilyenkor a délutáni fényben jönnek elő, miközben fehér papírra rovom a szavakat, papírra és tollal, beárad a fény.

 Megint ugyanaz a fény ég. Megint egy nappal több vagy kevesebb.

Megint a test, mint text fekszik a tengerparton. Megint egy újabb nyár, elönt újra ugyanaz a varázs.

 Hiszen annyiszor beszélt már és annyiszor énekelt. Annyiszor mondta ugyanazokat a vágyakat a tavasznak, annyiszor látta képekben és életben a testét.

 Megint elindul, hogy összeszedegesse önmagát, hogy a darabjaira széthullott test újabb darabjai megint magukra találjanak, a darabok és orgazmusok, amik ki lettek vágva az időből, melyeket kivágtak és átvágtak nők és férfiak, hogy ezt a testet újra lehessen írni, újra és újra a valóságból, a medúza nevetése még mindig hallatszik, éneke átszól a hatalmas sziklákon és éneklésre készteti a vándorlókat, éneklésre és újabb örömökre a testet, az elhagyatott Ophéliákat, a tengerparton énekelnek és énekükbe beleveszik a sötétség, énekük magukkal ránt és kikaparja a szót, énekük elönt, akár egy orgazmus önti el az agyat, akár a tenger önti el a testet, beivódik és végez vele, a tenger, ez a bájos ütem, a tenger végképp elönti a testeket, hogy beszívódik és átér az énekébe, az énekükbe, ahol a szirének énekelnek.

 Idáig elhallatszik a hangjuk, ilyen messzire elhallatszik a nevetésük, ilyen messzire hallatszik el az elöntő tájon, ilyen végzetesen szépek és kékek lettek, ilyen végzetesen dallamosan és hangosan énekelnek.

  Akárcsak az ereken, testen is átfolyik a szöveg újra és újra, dallamokra késztet és énekelnek.

Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, beleszólt életünkbe és énünknek új visszhangot adott.

 Beszélj hozzám megint, hadd halljam ezt az eleven hangot, hadd halljam ennek a szirénnek az énekét, itt a fülemben és még jóval előtte mielőtt az idők megtörténtek. Hogy már csak újra beszéljen és hagyja megszólalni magában az ezerarcú nőt, a tízezer szeműt, az újat, az eljövendőt, a megtépázottat, a némát, hogy felszedegesse a darabokat, hogy kiszedegesse a fehér fényből, a hatalmas és végzetes repülőkből, hogy beszéljen hozzá és legyen meg egy darab, csak beszéljen, beszéljen hozzá megint a nő,

 csak ne hallgasson el soha többé,

csak ne beszéljen soha többé, csak beszéljen és legyen hangja végzetes.

A pára, a hang, a mosdó, az, ahogyan megérintettél akkor, és én nem beszéltem. A végtelen tükör a fürdőszobában jelképezte a végtelen nő vágyát, a megnevezhetetlent, az elmondhatatlant, a néma angyalokat, a végzetes felhőket.

 Nem suttog, nem suttog, nem mondja halkan. Megint újra elevenen érzékelem a csendet. Az írásodat, ahogyan belém vág a hajnal. Nem felejthetem, pedig ott van minden lépésemben. Megint beszélés volt erről, minduntalan a néma éjszakában. És megint erről a tükörről van szó az éjszakában.

 Az a kékség, ami a szobában elrejt. Függönyök néma hangjai hallatszanak, és a közelség, hogy újra megtalállak. Mindez világos mint a hajnal. A szöveg testté válik és újraírja magát az éjszakában. Már régen vége van a jelenetnek, már nincsen több történés, már nincsen benne semmi, de a szöveg újra és újra darabokat hasít ki a fényből, darabokat hasít ki a megnevezhetetlenből és írni akar még a vágyról, írni akar megint egy kék éjszakáról.

 Hogy csak újra lássalak, a szöveg beszélt az éjszakáról.

Hogy minden a szétpattanásig arctalan volt megint, megtörtént a szöveg, megint kitépett magának egy helyet a néma jelenből, megint kitépett magának egy jelenetet a szöveg, megint megtörtént a megtörténhetetlen, hogy a szavak visszafojtva beszéltek és beszéltek, átömöltek a testen, elsodortak mindent, ahogyan a tenger sodorja el a képeket, ahogyan a medúza még mindig nevet.

  Hallom a kacagását, nem verhet át, ismét elmesélt egy képet, hangot adott egy kapcsolatnak, mondott valamit a zuhanásról, már nem tudom mit,  elfáradtam minden hangban.

 Aztán megy megint az úton. Felszedegeti a darabokat, igen. Kicserél egy-két darabot és néha le is vetkőzik és otthagy egyet kettőt. Átcserélődik a nyelv által, mozdul és már nem tudja, hogy mi mozdul benne, a szöveg, vagy ő.

 Aztán megint átömleszti magát a vágyból, megint beszél az éjszakáról.

 Ha akarod, érints meg, simogass meg, te eleven csend és névtelen, add magad nekem és engem is önmagamnak. A szöveg újraírja magát, csak azt teszi és nem másként, hogy közben feltépi, vulkán módjára, az öreg, mozdulatlan kérget. Feltépi és alatta csak fehérség marad és kőszikla.

Reklámok
Tagged with:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s