Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: A vágy

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika
A vágy

Sep26^48

( A szöveg megjelent a Prae Folyóirat 2004 / 03 -as számában. A képen szereplő tükör a szerző munkája.)

Úgy szeretkezett vele, mintha mindig is ismerte volna a hangját, az érintését, és az egész testét kívülről belülről, akár az oroszlánok. Nem, kellett sok ehhez a hanghoz, már megírta régen, mielőtt megtörtént volna, pontosan tudta, mi hogyan fog történni, hogyan vágódnak hirtelen bele minduntalan ugyanabba a fehérségbe, és hogyan következik egymás után egy-két szebbnél szebb orgazmus. Egészen mindegy hogyan csinálták, télen vagy nyáron, a ragyogó napsütésben izzadtan, vagy a hideg lakásban, esetleg ősszel, mert mindig ugyanabba a villamos áramütésbe rántotta őket a vágy, megfeketítve és tönkretéve minden addigi szerelmet, elhomályosítva minden képet, amit előtte őriztek a szívekben, az a lágy fehérség egyszerűen csak magával rántotta őket, magával a végtelenbe.
A tér, ahogyan belakták és a tér, ahol találkoztak a forró Alexandriára emlékeztette, a város izzadt lépcsőire, ahol tereket fogott és megint újra és újra kiújult a vágy, ez az áttetsző fehérség, amely hosszan és végzetesen körbefogja a lelkeket, forgó ütemben, lassú rázkódással és végtelen szerelemmel. Nem volt mit tenni, ez a hang, ez a név, akár egy forró ütem újra befogta, ahogyan egymást keresték, egymást találták, és keresték újra, izzadt csuklókkal, nedvességtől csöpögve, a vágy újra és újra feltörő hófehér örvényében, az izzadt csuklókon, a kezeken, az ölelés végtelenjén ott érződött a halhatatlanság, a halhatatlanság lehelete.
Lehetnék halhatatlan is, akár az angyalok. De nem vagyok.
Mindig minden reggel. A naplemente. A tenger. Minden ott volt. A romos halmok. Az utcák tétova sikátorai, akár egy labirintus, és minden reggel újra elöntötte őket, magával ragadta a vágy, a félhomályban, a csöpögő fényben, az ágyékokban, a hideg szelektől fújt mediterrán éghajlaton, ott, ahol a füge és barack titokzatos illata a keveredett a fűszerekkel, mindig egymást keresték, mindig egymást találták minden testben.
Már nem lehetett többet szeretkezni, már nem volt idő, amikor a színek ennyire nyilvánvalóan megegyeztek volna a szerelemmel, már nem volt idő, több az idő múlására, az édes ébredésre, a hangokra, amiket kiadtak magukból és a kezekre, a kezek sétájára a testen.
Zavarba ejtő fehérség. Mindig magával ránt egy újabb orgazmus felé a csöpögő félelem, a kitágult szem, ez a tágra zárt szem, ez az újabb hangokon beszélő nevetséges beszéd.
És újra és újra.
Szerelmem. My love. Minden néven szólított gyengédség. Ájult ütemek. Tágra zárt szemek. Újabb orgazmus. Megint megint újra kitágult a tér.
A szobában a tárgyak között újra ugyanaz az áttetsző fehérség.
Megint egy lágy hang. Egy őrült érintés.
Egy simogatás. Csak most újra és újra. Megint itt vagyok otthon.

Nem volt idő, amikor meg ne tettük volna.
Megtettük minden pillanatban, akkor is, amikor elszólított a város zuhataga.
Akkor is, amikor el kellett menni, amikor más dolgunk volt. Ott égett bennünk minden pillanatban a megtalálás hangsugárzása, a megtalálás vágyakozása.

Nem lehetett mit tenni, nem voltak újabb pillanatok.
Az érintések közötti idő nem számított. Csak lassú és biztos halállal szerették egymást az újra kinyíló térben.
A szobák hatalmasak voltak és az élményről minduntalan készültek beszámolók, képek, rögzítések, az élmény rögzítésére tett néma kísérletek.

Minden újra közelebb jött a szemfényvesztő távolságban.

Egy újra feltörő pillanatban újabb égzuhanás.
Igen, az áldomás közelebb hozza a perceket, közelebb hozza az esőt, a testek szeretkezésének látványát. Akármilyen közel van a tenger, akármilyen közel van a tenger sós homokja és illata a fűszeres levegőben minduntalan megtalál a vágy, újra feltörő vágy, megint csak egy újabb vágy.

Megkívánás.
Mindegy melyik szoba az, ahova halad.
Csak ezt tévesztette el. A szobák számát. A többi mind rendben volt.

És a tenger? Havas és dermesztő ünnepek.
A virágos nyárban, virágos szoknyával, virágos tekintettel, ott ég benne minduntalan a vágy.
A vágy.
Zavarba ejtő ünnepek.
Nem volt mit tenni. About pleasure.
A gyönyörről szólt a dallam minduntalan.
A gyönyörről szólt a dal minduntalan.
A gyönyör zavarba ejtő és hullámos szerepéről az emberiség történelmében.
A gyönyör végtelen hosszú rándulásairól a testek történelmében. Herstory.

Az arcokról, amik ezen múlnak. Az arcokról, amiket a gyönyörök kapnak élvezéskor.
Az arcokról, amik selymesek és lágyak, hosszan megtalálósak, elmesélik az összes történetet, ami ezzel függ össze, ami az egésszel összefügg, ami megtörtént a végtelen fehér időben, ami megtörtént a halandó és múló időben, történetláncok, történetszemcsék, történelemláncok, lassú, néma, titokzatos dallamok a vágyak történelméről, a mindig kiújuló keretről és a testekről, akik egymásnak adják az élvezetet, és szeretik a testeket, akár önmagukat.
A testem, ami téged szeret, akár önmagamat.
Szerethetlek-e máshogyan, mint önmagamat?
Adhatok-e többet, mint önmagamat? Adhatok-e egyáltalán?

Lassú és fáradt hinta. A lába fehér. Hófehér. Hintázik. Közben mosolyog. A szerelemért megszülettem, suttogja. Ezért a néma dallamért, ezt vizsgálom. Minduntalan a vágyak történelmében, újra és újra, ezt vizsgálom.
A testek minduntalan felépülő forradalma újra előhívja a vágyakat, életre kelti a félelmet, megalázza a testeket, a testeket, amik egészen biztosan meghalnak a múló időben, nem úgy mint az írások, a testek különböznek az írásokról, meghalnak és véget érnek.
A térben és időben létezésnek eme elve felforgató.
Vágy. Vágy a halhatatlanságra, minden testben ott létezik a vágy, a meredő és végtelen vágy, a kétségbeesett és könyörgő vágy a halhatatlanságra. Egyetlen test sem akar meghalni. Nem akarja, hogy vékony és rózsaszín bőr átváltozzon öreggé és ráncossá, hogy a feszes fiatal combok védtelenek legyenek,
nem, a testek nem akarnak meghalni,
igazán megértek újra és újra a halhatatlanságra.

Csak egyetlen csók, egyetlen kezekbe kulcsolt kéz, egyetlen tekintet, egyetlen újabb villamosütés a megújuló ütemben, a megújuló összeolvadásban, a test megnevezhetetlen egyesítésében, a simításban, a macskaszőrben, a gondolatokban, amik ekörül forognak, az életben, a halálban, a szövegben, szöveg testében és az írás gyönyörében.
Újra átfutó ütemben megint megtalállak.
Hallom hangod megint az éjszakában.
Nem beszélek, eltompulok, néma ütemet a vágynak, megint egy érintése, megint az összekulcsolódó kezek néma játéka, a halál és az élet kettős természete a harmadik mellett. A másik másikját megint megtaláltam.
Testre zuhanások. Textre zuhanások.
Újra és újra, mindig az éjszakában.
Már nem találtam mást. Már nem találtam újabb kielégítését a vágynak.
A maszturbáció órái következnek. Mikor jön az édes? Mikorra várjam? Mennyit és mikor maszturbáljak? Hogyan maszturbáljak? Gondoljak rá és mennyit? Csak a kezemmel csináljam, vagy használjak más tárgyakat is? Simogassam a mellem és közben a klitoriszom, vagy csak a klitoriszom és a vaginám?
Semmi nem tűnik egy pillanatnak.
Minden egy újabb pillanatnak tűnik újra és újra.
Megint és megint. Az évek. Már hatvan éves lettem.

Nem szóltam semmit, mindig a szöveg szólt helyettem, meg-meg állva újra és újra a nappalokban. Nem szóltam semmit, mindig a szöveg szólt helyettem megváltozott hangon az újra feltörő fényben, a vonatokban a fehér fényben meg-meg állva, az állomások közötti útvonalban, nem szóltam semmit,
a szöveg szólt helyettem meg meg állva az újra feltörő fényben újra és újra,
az állomások közötti némaságban, a betűkben, amik feléledtek, a fehér hotel rabjaihoz,
nem szóltam semmit, a szöveg szólt helyettem a némaságban,
nem szóltam semmit, csak megfeszítve némán álltam.

Talán beszéljek hozzád, mondjak pár szót a némaságról? A megnevezhetetlen csendről? Magáról a megnevezhetetlenről?
Talán beszéljek megint a némaságról?
A feltörés közötti angyalokról? A holnapokról? A néma táncról? Az órákról, amik mindig újra járnak? A halálfélelemről? Beszéljek neked a halhatatlan angyalokról? És a halálfélelemről?
Talán a megnevezhetetlen beszél az ottani városokról. Talán a megnevezhetetlen megint újra szárnyakat kap és megint beszél a néma vizeknek néma városairól, a néma angyalokról, akik szárnyakat kaptak a néma városokban, és így lettek a szárnytalan emberek szimbólumaivá.
Szárnyakat kaptak. Hatalmas, jól körvonalazható, végtelen szárnyakat.
Fehér, sárga és piros szárnyakat a hallgatásban.

Újra egy reggel. Újra egy üdvözült és ájult angyal.
Megint feléled a vágy. Már hagyom előtörni. Megint egy szeretkezés nappal, az éjszaka előtti félhomályban. Csak egy gyors szeretkezés, egy aktus maga, néma és hangtalan, simogatásokkal, és áramütésekkel terhes, saját hangomat hallom benne és a másikét, mintha mindkettő valahonnan távolról, nagyon távolról szólna a hatalmas baldahinos ágyon, a tükrökkel kirakott néma szobákban.

Éjjel ébredek fel, mindig minden reggel maga a szöveg az, amire csak én ébredek fel.
Belülről jövő lágy dallamok. Nem hagynak élni. Megint szólnak. Megint szólnak, arccal a reggeleknek.
Nem, már nincsen hangom, már nem akarok beszélni egyetlen szót sem.

Ezekről nem tudtunk semmit.
Csak egyetlen egy dolgot tudtunk. Hogy az áttetsző és végtelen nyelv halhatatlan.

Reklámok
Tagged with:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s