Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

Nárcizmus és erotika

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 16, 2013

 

Czapáry Veronika

Nárcizmus és erotika[1]

  A freudi nárcizmuselméletet kialakulása óta sokan megkérdőjelezték. Mégis Freud volt az első, aki a pszichoanalízisben ezt a szót és ennek az alapjait lefektette, aki először fedezte fel, hogy mielőtt az én bármilyen tárgykapcsolatot létesítene, azaz bárkit is szeretne önmagán kívül, először saját magát kell szeretnie. Freud annyira találónak érezte a mitológiai példát erre az önszeretésre, Nárcisszust, aki a tükör fölé hajol és közben elveszik, belehal önnön kétdimenziós képébe, hogy a mitológiai példától ihletve, egy egész fejlődési folyamatot nevezett el a XX. század egyetlen tudományában, mely végre az ént vizsgálja és csakis azt, a pszichoanalízisben.

  A pszichoanalízisen belül a nárcizmusról és autoerotizmusról, mely fogalmakat Freud alkotta meg, azóta is folyik a vita, a megannyi nárcizmuselmélet (Hartmann, Reich, Kohut) sokszor éppen ellentmond egymásnak és pontosan azért, mert a pszichoanalízis olyan diskurzus, nyelvhasználat, melyben nehéz az olyan fogalmakat azonosítani, mint én, ösztönén, szelf, tudat, tudattalan, azt hogy ezek mikortól és hogyan alakulnak ki, és hogy valójában miből állnak.   Energiákból, emlékekből, képekből? Erről az ösztön-énről[2] írta Anna Freud, hogy korai állapotban még megkonstruálatlan, „az ösztönén nem minden körülmények között nyitott a megfigyelések számára.”[3], később pedig már azért nehezen megfigyelhető mert kialakult és csak betegség kapcsán válik tudatossá. Így a pszichoanalízis hasonlatos az önmaga köldökét néző összetekeredett képre, mivel az én vizsgálja az ént, a kutatás szükségszerűen hiányos, de a fejlettebb pszichoanalitikus kutatások[4] ezt nyíltan fel is vállalják, és az esetleges tévedéseket is. Éppen emiatt az esetleges volta miatt tartotta Freud fontosnak azt, hogy mindig a tények és vizsgálatok bizonyítsák a valószerűségét és soha ne legyen semmilyen spekuláció. Ám azzal ő is tisztában volt, hogy milyen ingoványos talajra lép a pszichológia, amikor új fogalmakat próbál bevezetni.[5] Spekuláció nélkül nincsen diskurzus és erre a posztmodern filozófia több jeles képviselője is rámutatott, (Derrida, Lacan), hogy a pszichoanalízis is egy beszédmód, sőt Lacan még azt is megkockáztatta, hogy a tudattalan maga nyelvi természetű, azaz úgy strukturálódik, mint egy nyelv.

 Az autoerotizmus megértéséhez vezető út a nárcizmuson keresztül halad. Freud nem fektette le világosan a pszichés fogalmak közötti határokat, (mivel ez majdhogynem lehetetlen), a nárcizmus és autoerotizmus, melyek rokonak, sokszor könnyen összekeverhetőek. Általában azt szokták autoerotizmusnak tekinteni, amikor az én erotikusan tárgyakat száll meg, az első tárgy az anyamell, ám a kezdeti szakaszban ez az energia visszatevődik az énre, a saját testre, így az autoerotikus lesz. Vegyünk egy olyan meghatározást, amelyben viszonylag világos ez a fogalom: „Az én kezdetben, a lelki élet legelején ösztönök által megszállt állapotban van, és részben képes arra, hogy ösztöneit saját magán elégítse ki. Ezt az állapotot nevezzük nárcizmusnak, amelyben a kielégülés lehetősége autoerotikus.”(Öszt,58)

  Freud az autoerozimus és nárcizmus kapcsolatát már nem mindig határozta meg világosan, ahogyan erre Balint is felhívja a figyelmet. Vegyünk csak két példát erre: „Az autoerotizmushoz tehát csak hozzá kell adni valamit – mondjuk, egy új pszichikai tevékenységet -, és máris megkapjuk a nárcizmust.[6] És a másik, amely mondhatjuk, ha nem is az ellentéte, de máshogyan fejezi ki az elrendeződéseket. „Így tehát az autoerotizmus a libidóelhelyezés nárcisztikus fokának a nemi ténykedése volt.[7] Az egyik úgy fogja fel, hogy az autoerotizmusból alakul ki a nárcizmus, a másik pedig úgy hogy a libidó elhelyezkedés valamilyen fokának (mondhatjuk önszerető fokának) a nemi megnyilvánulása. Az egyik felfogás tehát kizárja a másikat. Nem lehet valami egyszerre valaminek a végeredménye és a foka is. Mindezek az ellentmondások abból következnek, hogy nehéz ezt a kezdeti állapotot megfigyelni, erre Freud ki is tér némely írásában. Az efajta ellentmondásokat másik esszémben fejtem ki[8], most azonban nézzük meg, Lou-Andreas Salomé nárcizmuselméletét.

  Salomé volt az első pszichoanalitikus, aki tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá Freud nárcizmuselméletét, és némely részletében meg is kérdőjelezte. Freuddal jó barátok voltak, Alexandr Etkind szerint Freud plátói szerelmet táplált iránta és ezért bocsátotta meg neki az olyan eretnek tanokat, melyekért más tanítványaival már régen kenyértörésre vitte a dolgot. (Etkind,1999)

  A leglényegesebb különbség az, hogy míg Freud többé-kevésbé kártékony dolognak tartja a nárcizmust, melyben az ember előbb utóbb megbetegszik, ha nem tanul meg szeretni, és úgy gondolja, hogy menthetetlenül túl kell lépni a nárcisztikus fázison, addig Salomé szerint mindig megmarad az énből valami ebben a nárcizmusban és maga a nárcizmus az, amely képes megadni a totalitással való egybeolvadás, a transzszubjektív erőkkel való egyesülés érzését, és a kreativitáshoz vezető egyenes utat. Salomé védelme alá veszi a nárcizmust, és arról ír, amit később Heinz Kohut fejt ki a Szelf analízisé-ben, hogy az egészséges élethez szükséges, hogy bizonyos fokig ne lépjünk túl a nárcisztikus fázison.[9]

  Az, ami Freudot és a többi analitikust érdekelte a nácizmusban, az a határvonal, ahol az én energiái önmagától és a megszállott tárgytól világosan különválaszthatóak és pontosan meghatározhatóak.

Elméletem szerint az egyén környezetére való fokozott ráutaltság állapotában születik, mégpedig biológiailag és libidinálisan egyaránt. A születést megelőzően a saját személy és környezet harmonikusan „elvegyül”, tulajdonképpen egymásba folyik. Ebben a világban, mint említettem, nincsenek még tárgyak, csak parttalan anyagok vagy kiterjedések. A születés olyan trauma, amely felborítja ezt az egyensúlyt; a környezet gyökeresen megváltozik, és az egyén – létében – egy új adaptációs forma felvételére kényszerül.”(Bálint,66) Ezek után mondhatjuk egyfajta védekezésnek is a nárcizmust, amelyet még azelőtt vesz fel az én, mielőtt tárgykapcsolatokra kényszerülne. Ez a nárcizmus tulajdonképpen az önszeretés, azaz az az energia, amely visszafelé áramlik. Freud egyik nárcizmus meghatározásában így írja le: „Az önlibidót, szemben a tárgylibidóval nárcisztikus libidónak nevezzük.[10] Az én a születés után, az anyaméhben való teljesség elvesztése után, élete során végig arra törekszik, hogy ezt az ideális állapotot újra elérje. Ehhez az úthoz vezeti a felnőttkori szexualitás, amikor a rövidebb időre való egyesülés érzése hasonlít a korai anyával való egyesülés érzéséhez. Azonban a külvilág realitása és az elvárások arra kényszerítik az ént, hogy tárgyakat szálljon meg, ezek az elsődleges önfenntartó ösztönök, például a táplálék felvétele, és az anyára való ráutaltság mindvégig függésben tartják az ént a környezettől. Ez az állapot kezdetben többé kevésbé kiküszöbölhető a nárcizmussal. Később Anna Freud lesz az, aki azt elemzi, hogy a védekező mechanizmusok révén hogyan képződik meg az én, és hogy tulajdonképpen az, amit énnek nevezünk, védekezésekből épül fel. De már Freud is sejtett valamit ebből az állapotból, amikor is arról ír, hogy „A gyűlölet, mint tárgyhoz való viszonyulás, régebbi a szeretnél. Abból az ősi elutasításból fejlődik ki, amit a nárcisztikus én fejt ki az őt ingerlő külvilággal szemben.”(Öszt,62)

 Lacan pedig ráérzett arra, hogy mennyire ambivalens az én viszonya a saját nárcizmusa és a tárgykapcsolatok között. „A primer nárcizmus fogalma, amellyel az analitikus tan az e pillanatnak megfelelő libidinális invesztíciót jelöli, a mi felfogásunk értelmében arra utal, hogy a tan feltalálói mélységesen tudatában voltak a szemantika lappangása­inak. De megvilágítja azt a dinamikus ellentétet is, amelyet eme libidó és a szexuális libidó között próbáltak meg feltárni az első analitikusok, midőn a romboló ösztönökre, sőt a hálálösztönre hivatkoztak, hogy megmagyarázzák a nárcisztikus libidó nyilvánvaló kapcsolatát az én (jé) elidegenítő funkciójá­val, az agresszivitást, amely előtör belőle a másikkal való minden viszonyban, legyen az akár a legszamaritánusabb segítség.”[11]

  Ez tulajdonképpen a nárcizmus olyan önromboló folyamata, mellyel kezdetét veszi a kapcsolatfelvétel, tárgymegszállás, az én először saját testét szállja meg, és utána pedig a tárgyakat erotikusan. „Az ősvalami libidójának egy részét a tárgyak erotikus megszállásra bocsátja ki, mire a megerősödött én ezt a tárgylibidót hatalmába keríti és magát az ősvalaminek szerelmi tárgyul feltolni igyekszik.”[12] Az én először tehát saját magát kezeli mintegy elidegenedett testként, harmadikként, innen a nárcizmus önszerető folyamata.  Salomé is ír erről az elidegenítő funkcióról, amikor egy kisgyermek esetét elemzi, aki harmadik személyben beszélt magáról és ezzel sikerült lecsökkentenie a külvilággal való konfliktusát.

  Freud eredetileg úgy határozta meg a libidót, mint szexuális energiát. A libidó az, amely arra kényszerít minket, belülről hajtva, hogy energiáinkat tárgyakra vetítsük ki, ám van egy önlibidós része is, amikor az én képes a saját testén való kielégülésre. Ez a kielégülés autoerotikus. „Hozzászoktunk már ahhoz, hogy nárcizmusnak nevezzük az énnek azt a korai fejlődési fázisát, amelyben az én szexuális ösztönei autoerotikusan elégülnek ki.”(Öszt,55) Ez tárgyként kezeli a saját testet,[13] bár Freud szerint míg az énnek ki kell alakulnia, addig az autoerotikus ösztönök kezdettől fogva jelen vannak. És végül ezekből az ösztönökből alakulnak ki az erogén zónák, amikor csak egy bizonyos testrészt száll meg az energia, végül a genitáléban csoportosítva a szexuális energiát.

 Az ösztönök közül Freud eredetileg kettőt különböztet meg:„A szexuális ösztönök egy része az egész élet során az önfenntartó ösztönökhöz kapcsolódik, libidinózus jelleggel felruházva azokat.”(Öszt,51) Később azonban a Pszichoanalízis foglalatá-ban az összes ösztönt az erosz szó alá vette és ezzel szemben csupán a destrukciós, vagy halál ösztönt különböztette meg. Vajon miért tette ezt? Mert később rájött arra, hogy az ösztönök nem választhatók szét világosan. Ez az, amit Salomé is felfedezett, hogy a libidó nem egy világosan különválasztható energia, hanem átszövi életünk minden rétegét. Ez már előjelzi azt a Melanie Kleini elméletet, mely azt fejtegeti, hogy az első szexuális tárgy az anyamell, és ennek a bekebelezéséről, beleharapásról van szó, nem választja szét olyan egyértelműen az ösztönöket, mint előtte tették, hanem a táplálkozási és szexuális ösztön szoros rokonságát fedezi fel. „A csecsemőt életének első hónapjaiban olyan szadisztikus impulzusok irányítják, melyek nemcsak anyja melle, hanem testének belseje ellen is irányulnak: szeretné tartalmát kivájni, felfalni, elpusztítani minden – szadizmusból fakadó – eszközzel.”[14] Ez a kezdetleges szadizmus, mely a nárcizmusban is benne rejlik, analóg a lacani nármizmus elgondolással, és azzal, hogy végül Freud csak két ösztönt, az élet és a halálösztönt különbözteti meg, holott kezdeti elméletében még sokféle ösztönt választott szét. Rájött, hogy az önfenntartó/szexuális és a destrukciós ösztönök kereszttüzében éli életét az én, mely végül felemészti. Salomé ennek a folyamatnak az eredetét a libidó természetében keresi:

„Ha az önfenntartó és önvédő ösztönök elkülöníthetőek lennének a libidótól, akkor a libidó képes lenne áthidalni a személyiséggé válás és az ellentétesen ható mozgás, a beolvadás, eggyé olvadás közötti szakadékot.”[15]

 

  Salomé itt megpróbálja külön választani a az önfenntartó és önvédő ösztönöket a szexualitástól és ezt azzal magyarázza, hogy ha a libidót le lehetne választani az énről, azaz meg lehetne határozni pontosan a tárgy és az én határvonalát, akkor ezzel a külvilággal való folyamatos harcot is le lehetne csökkenteni. Azt a harcot, amely az én örök vágya az egyesülésre, és a „beolvadásra” a valamibe és az onnan való kiválás és énként való determinálás között zajlik.

Nos, ha megnézzük ez egy radikális vágyelmélet. Az első feminista vágyelmélet.

  Hiszen azt állítja itt Salomé, hogy az énképünket meghatározza a tárgy keresése és megszállása, tulajdonképpen megkérdőjelezi a freudi libidó és nárcizmuselméletet.[16]

  A libidó pszichoanalízisen belüli kérdéses használatát már Bálint is szóvá tette:  „A libidót mindig valamilyen áramlatként, folyamként ábrázolják, de nem könnyű elképzelni, hogy egy folyam eredete és célja egy és ugyanaz lehet, hacsak az áramlat, elhagyva forrását, megindulása után irányt nem változtat, hogy visszaforduljon oda, ahonnan jött; …”(Balint,45) Ez az értelmezés a libidónak az énhez hasonló minőséget ad, nem választja szét őket egyértelműen, az ént energia részeként kezeli. Ugyanazt állítja, azaz teszi feltételes módba, mint Salomé, méghozzá, hogy a libidó az, amely felelős az én definiálásért és létrejöttéért, azaz egy időben alakulnak ki azok a folyamatok, amelyek létrehozzák az ént és a libidót. Az én kialakulását, és a külvilág felé fordulást nem lehet csak védekező és önfenntartó folyamatként kezelni, ezekért felelős a libidó, a vágy, a tárgyak erotikus megszállása, azaz szexualitásunk. Salomé külön szeretné választani ezeket és felhívja a figyelmünket arra, hogy talán máshogyan is fel lehetne fogni a vágyelméletet, elmélete azonban nem talál komoly visszhangra a pszichoanalitikusok körében.[17]

   Bálint híres levegő hasonlatában nem választhatóak szét olyan élesen az energiák, tárgymegszállások és az ének közötti határvonalak: „Nehéz volna megmondani, hogy a tüdőnkben vagy a gégénkben lévő levegő mi magunk vagyunk-e, vagy sem, de nem is különösebben lényeges. Belélegezzük a levegőt, kivonjuk belőle azt, amire szükségünk van, és miután beleengedtünk mindent, ami már nem kell, kilélegezzük, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a levegő mit szól hozzá. Elvárjuk, hogy megfelelő mennyiségben és minőségben rendelkezésünkre álljon, s amíg ez így van, addig a közöttünk lévő kapcsolat vagy egyáltalán nem, vagy csak igen nehezen vehető észre.”(Balint,127)

  Bálint bevezet egy úgynevezett átfolyhatóság fogalmat, amelyben azt fejtegeti, hogy ne felejtsük el, hogy egyáltalán nem vagyunk és lehetünk tisztában mindig a határvonalakkal, sem azzal, amely az analitikust a pácienstől, sem azzal, amely az éneket egymástól, vagy az ént a tárgymegszállástól elválasztja. Gondoljunk csak az anya hasában lévő szinte teljes összeolvadásra. A csecsemő az anyával fizikailag és libidinálisan egybe van folyva, nem nagyon lehet meghatározni, hol kezdődik az anya anyagi felülete és a csecsemőé. Salomé és Bálint is azt a javaslatot teszi, gondoljuk végig ezt az összeolvadás elméletet a születési trauma után is. Salomé a nárcizmus kiterjesztése, és nemcsak betegségként való felfogása mellett érvel, és figyelmeztet arra hogy az ember egész életében a nárcizmus hatása alatt áll, mintegy bele ágyazott. Bálint pedig arról beszél, hogy később sem választhatók külön olyan egyértelműen a határok, mint azt elképzeljük és egy sikeres analitikusnak „Nem szabad ragaszkodnia merev határaihoz, el kell tűrnie, hogy létrejöjjön egy összefolyáshoz hasonló állapot a beteg és őközötte.”(Balint,135) Mindez felveti természetesen a libidó és az én problematikáját.

   Hiszen hogyan különböztethető meg a libidó az éntől, ha a része az, és ha a kialakulás kezdetétől jelen van? Mi marad az énből az úgynevezett libidó nélkül? Amely a külvilággal való kapcsolatra kényszeríti.

  Salomé itt már megelőzi Anna Freudot, hiszen a libidó energiáit szeretné különválasztani, nem halál és életösztönre, mint Freud, hanem védekező, előretörő és libidinális ösztönökre. A libidó szerinte nem egyértelműen a tárgyakra való kihelyezés és kapcsolódás, ahogyan Freud állította, hanem az is, hogy megőrizze ezt az energiát maga számára, hogy ne olvadjon be, hanem egyéniség legyen. Salomé a nárcizmust a védekező és önérvényesítő energiák feszültségeként, játékaként képzeli el, és ott helyezi el ezt az erőt, ahol Freud az élet (szerelem) és halál ösztönt. „Egyértelmű a torzítás a nárcizmus kétértelműségével kapcsolatban, az egyik az – hogy a libidónak az én ösztönökre válaszolnia kell, (ha feltételezzük, hogy a táplálék iránti szükséglet a külvilággal való összeolvadás egyik formája) vagy ellenkezőleg, a libidó alárendelődik az agresszív ösztönök közötti harcnak (mintha ez egy fajta önzés lenne az éntől).” (Salomé,4)

 A libidót tehát Salomé szerint nem megfelelően fogták fel a pszichoanalitikusok, mert vagy összekeverik a többi ösztönnel, vagy pedig a szexualitást is az agresszivitással magyarázzák. Láthatjuk ennek a vonalnak a feminista vetületét, melyet száz évvel később Judith Butler Jelentős testek című könyvében fejt ki a nárcizmus kapcsán. Méghozzá azt, hogy a női nárcizmusfelfogás lényegében különbözik attól a rendszertől, amelybe a férfiakat kényszerítik. Lehet hogy a nő, aki a tükörbe néz, mélyebben és önmaga iránti gyengédség átéltebb formájában képes szeretni önmagát, talán mert a több évezredes patriarchális uralom rászoktatta a „befelé” fordulásra.

  Salomé az ember nárcizmusba ágyazottságát a növény gyökerével a földbe ágyazottságához hasonlítja, amely annak ellenére, hogy nőni akar, és a fény felé fordulni, mégis beágyazott a nárcizmusba. Ez a hasonlat talán mindennél jobban kifejezi a nárcizmus kapcsolatát az ösztönénnel, mert nem akarja különválasztani és meghatározni azokat az energiákat, melyből az ember létezik, hanem ezt egy kölcsönhatásokon alapuló kapcsolatban képzeli el. Ez hasonlatos ahhoz a bálinti értelmezéshez, melyben nem egyértelműen különválaszthatók az energiák. Úgy fejezi ki, hogy: annak ellenére, hogy a növények nőnek, mégis a földbe ágyazottak. Vagyis annak ellenére, hogy az ember tárgykapcsolati relációkra törekszik, mégis elsősorban a saját nárcizmusát keresi. Salomé a nárcizmusban való létezést az óceánhoz hasonlítja, melyből táplálkoznunk kell és mellyel szoros kontaktusunk van tudattalanul egész életünkön keresztül. Szerinte enélkül nem jöhetne létre élet. Tény, hogy a tudattalan egész életünkben táplál minket, hiszen különben nem élnénk és nem tudnánk szeretni sem, és ő ezt összefüggésbe hozza a nárcizmussal. Salomé szerint pedig a tudatosság és a hatalomra való törekvés az, amely visszavonhatatlanul egy lehatárolt személyiséget csinál. „Csak a későbbi fejlődésben lesz a szorongás tapasztalat, amikor a libidó már tudatos az énben, a hatalomért  való harc akkor már legátolt és elfojtott, az én korábban még küszködik, tétovázik, hogy elfogadja-e a becsapást, amely egy teljesen körülhatárolt személyiséggé szűkíti le.”(Salomé,7)

 

  A társadalom elvárásai és a „hatalom akarása” tehát az, amely beszűkíti az amúgy nárcizmusában szeretni vágyó személyiséget, és a mindennapi szokásos háromdimenziós keretek közé strukturálja.

  Salomé írásában előrevetíti a lacani tükör-stádiumot, amikor arról beszél, hogy milyen lehatárolt érzés volt egy pillanatban viszontlátni önmagát a tükörben, melyet máshogyan képzelt el, és ez fantáziájának szabott határt. „Egy hirtelen előre nem jelzett pillanatban, láttam saját létezésemet elkülönülni az összes másikétól.”(Salomé,7) Láthatjuk, hogy a másik, amelyet a tükörben látunk viszont, és ami Lacan kedvenc témája lesz a másik másikja címen, már Saloménél megjelenik, mint elidegenedett és lehatárolt képmás.[18] Lacan a tükör stádiumot egy identifikációs aktusként fogja fel, és összefüggésbe hozza az én elidegenítő funkciójával. Így Nárcisszus, aki a vízben, vagy akár az óceánban látja viszont magát, belehal és elidegenedik Önnön tükörképétől, bár belőle táplálkozik, de kívülállásával és a tükörkép lehatárolt kerületeivel előhívja önnön halálát.

 Ezért írta Lacan, hogy az első analitikusok tisztában voltak a szemantika lappangásainak. A nárcizmus, amely először énszeretet, de aztán mentehetetlenül átvált tárgyszeretetté, a létezés kettőségének példája. Az én, amely önmagát szereti, elválik magától, és amikor megtörténik az elválás, már a másikat, a másik másikját fogja szeretni, beleolvad önnön halálába. Mindez a libidó kihelyezésének és meghatározásának bizonytalansága is. Kérdés, hogy az én ahonnan jött, a saloméi teljességből, és ahova tart, ugyanaz-e, és visszafordítható-e a folyamat.

 A nárcizmus mindezt jelentheti, és pontosan azért olyan izgalmas a kérdés, mert ezen a határvonalon képződik meg az én. Ez ugyanúgy felveti az autoerotizmus problémáját is, melyben megkezdődik a saját test részekre darabolódása, és az elidegenedés fázisa.

 „A nárcizmus meghatározása egy olyan koncepció, amely nemcsak az ön-szeretet gondolatát veti fel. Láthatjuk, hogy a pszichózisok milyen gazdagon mutatnak rá példát, méghozzá az elvesztett én határok miatt. Ahogyan az én kialakulása megelőzi az áttételt és a tárgymegszállást, – ami csak éntől való mozgás viszonyában válik érthetővé, – az én regressziót gyakorol addig, amikor már semmi mást nem tud személyiséggé alakítani, csak saját magát, mint személyiséget.”(Salomé,8)


[1] A tanulmány elhangzott a 2nd Global Conference Critical Issues: The Erotic (Budapest Research Project) keretében az Inter-disciplinary.net (http://www.inter-disciplinary.net/ci/erotic/er2/prog.htm) által szervezett konferencián 2005. május 9-én. Angol nyelvű változata megtalálható az interneten eBookban, és 2006-ban az Inter-Disciplinary Press által kiadott tanulmánykötetben.

[2] Amely tulajdonképpen az énnek a tudattalanban lévő része, és képes tudatossá válni bizonyos szintig.

[3] Anna Freud: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994. p13

[4]Fejlettebb alatt azt értem, amely nem mindig kanonikus. A pszichoanalízisnek is több iskolája és mellékága van, amely nem mindig esik bele a fősodorba. A Bálint Mihály által megalapított pszichoanalitikus iskola például pontosan a homályosabb és nem egyértelmű kapcsolódások kutatását tűzte ki célul. Azonkívül ilyen volt például a Ferenczi által elindított gyermeknyelv kutatása is, mely a szavak szintjén kívül eső élményeket próbálta kutatni.

[5] „Mint ahogy a fizika példáján ragyogóan láthatjuk, még a definíciókban meghatározott „alapfogalmak” tartalma is állandóan módosul.” Sigmund Freud: Ösztönök és ösztönsorsok Filum Kiadás. 1997. p43 Továbbiakban: Öszt

[6] Balint Mihály: Az őstörés. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1994  p38 Továbbiakban: Bálint

[7] idézi: (Balint,41)

[8] A Freud nárcizmuselméletei címűben.

[9] Heinz Kohut egész könyvét a nárcizmus kutatásának szentelte. Megvizsgálja az analitikus-páciens viszonyban felmerülő nárcizmust, azt a nárcizmust, amely a korai stádiumban alakul ki (azaz elsődleges), az énnek az énhez való viszonyát viszont egyértelműnek feltételezi. (Nem problematizálja a nárcizmus kapcsán felvethető ki szeret kit kérdést, amit az elsődleges nárcizmus létezésének megkérdőjelezésekor vet fel Bálint.) Az énnek az analitikus tapasztalatban fellépő nárcisztikus regresszióját tükör – áttételnek nevezi.

[10] Sigmund Freud: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó. Nyíregyháza. 1995. p90

[11] Jacques Lacan: A tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója. Thalassa 1993/2 p9

[12] Sigmund Freud: Az ősvalami és az én. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány. 1991 p59

[13] Az én csak az autoerotikus fázis után kezdi el tárgyként kezelni a saját testet, és ez azért is érdekes, mert a fizikai azaz autoerotikus kielégülés után vagyunk. A tárgyként való kezelés tehát szorosan összefügg a szexualitással. Magunkat és másokat is, nem tudunk nem tárgyként kezelni, mivel az én úgy különbözteti meg a saját magától kívül állót, hogy az a tárgy.

[14] Melanie Klein: A szó előtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999 p27

[15] Lou-Andreas Salomé: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1-30 (PAQ) p4 Továbbiakban: Salomé. A fordítás angol nyelvből történt. A német eredetivel egybevetette Horváth Piroska.

[16] A saloméi nárcizmus elméletről bővebben írok a: Belenéztem a tükörbe és nem láttam semmit. A Nő és Nárcisszusz. Tükör és nárcizmuselméletek a feminista szakirodalomban készülő tanulmányomban.

[17] Azaz nem veszik be a hivatalos kánonba, ahogyan végül Bálint Őstörés elméletét sem, amely ugyancsak azt hivatott kifejteni, hogy a szexualitás alatt vannak még rétegek, melyeket nem vettek figyelembe. Erről bővebben az Alkotás az őstörés előtt. „Vannak ott valamik, amikor az én nincsen magában.” A nyom követése József Attila verseiben című tanulmányomban bővebben beszélek.

[18] A tükör és az elidegenedés kapcsolatát a Tükör elidegenedett funkciója, (A néző-üvegen át, ez megint mást jelent) Kizárás – Bezárás című tanulmányomban fejtem ki, melyet az Inclusion and Exclusion in the new Europe című angol nyelvű konferencián a Society for Applied European Thought szervezésében, Tátra Lomincon előadtam, angol nyelvű változata megjelenés alatt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s