Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

Alkotás az őstörés előtt

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 16, 2013

Czapáry Veronika

Alkotás az őstörés előtt

(A nyom követése József Attila (szabad)verseiben[1])

 

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos

 Minden reggel hideg vízben fürdetem a gondolataimat, így lesznek frissek és épek

A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá”

(József Attila)

 

Az őstörés / alkotás  területe

   József Attila verseit nem lehet egyszerűen csak a pszichés problémáin és ödipális konfliktusain keresztül vizsgálni. Bálint Mihály pszichoanalitikus, Őstörés című könyvében izgalmas látószögbe helyezi az alkotás folyamatában kialakuló pszichés folyamatokat. Bálint hiszi, hogy az alkotás fázisa (így nevezi), mélyebben helyezkedik el az én ’ősrétegeiben’, mint a betegség. Szerinte az én képződésének három fázisa van.

  Ezek közül a harmadik és legfelszínesebb az Ödipális-konfliktus területe. Ebben három személy vesz részt, e terület nyelvileg könnyen hozzáférhető, a korai szexuális kötődésről szól, melyet a gyermek az ellenkező nemű szülője iránt érez, ráadásul ez a ’szerelem’ azért annyira nyilvánvaló, mert a kezdetekben minden energia erotikus, azaz autoerotikus.[2]

  A ’kettes számú fázis’ az őstörés területe: itt már nincsen féltékenykedő hármasság, két ember vehet részt ebben, és a születés okozta trauma által keletkezik; Bálint úgy gondolja, létezik ilyen trauma. Ez hiányként, törésként húzódik végig életünkön, ösztönös vágyként arra, hogy egy olyan teljességállapot létrejöjjön, ami még a megszületés előtt volt az anya hasában, amikor a környezet és tárgyai egymásba vegyültek. József Attila versei érzékenyen reagálnak erre a témára, a megszületés tematikája folyamatosan előkerül: „A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.” (Nagyon fáj).”[3]

   Bálint szerint az analitikus és páciense a terápia során akkor érkezik el az őstörés területére, amikor olyan hiány keletkezik, amit már nem lehet az ödipális konfliktus feloldásával gyógyítani. Az analitikusnak ilyenkor fel kell ismernie ezt a helyzetet, elő kell segítenie, hogy ő és a páciens energiái egymásba vegyüljenek, mert Bálint szerint ez az egyetlen lehetőség az őstörés gyógyítására, hogy a tárgyak átfolyhatóságában való érzés újra létrejön. „Nem szabad ragaszkodnia merev határaihoz, el kell tűrnie, hogy létrejöjjön egy összefolyáshoz hasonló állapot a beteg és őközötte.”(Balint,135) József Attila versei folyamatosan tematizálják az őstörés miatt bekövetkezett visszavonhatatlan törést, nyíltan megfogalmazzák már jóval Bálint előtt azt a gondolatot, hogy a születés az első trauma. „… a lét maga is egyfajta anya, aki egy anya nélküli útra küldött el minket magától.”[4]  vagy: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy próbál csalni. / Ha küzd hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.” (Kései sirató) Sigmund Freud szerint az én végül konfliktusaiba hal bele, ha harcolunk vagy elfogadjuk az ún. fennállót, a konfliktusok megölik az embert, ezek ellen a konfliktusok ellen nem tehet semmit, mert a tudattalan ’külvilággal’ való érintkezése miatt keletkeznek. A halál és az élet időtartama nem előre kiszabott, hanem a társadalom struktúráján kívül a tudattalan és a biológia érintkezése is meghatározza azt a genetikai kódot, mely felelős az időtartamért, amennyit az én ’kibír’ a földön. „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (Két hexameter) Ez a vers jelképezi többek között a külvilágnak való kiszolgáltatottságot, valamint azt, hogy egy adott társadalmi berendezkedés ellehetetlenítheti a hosszú életet a földön.

   Melanie Klein szerint, nincsen jó anya, a csecsemő mindenhogyan paranoid-skizoid pozícióba kerül. A születés okozta sokkot képtelenség ’kiheverni’. A születés, a külvilág megváltoztathatatlansága, vágykésztetések, biológiai szükségletek erőssége, – mindezek soha nem lehetnek annyira ideálisak, hogy ne induljon be rögtön a halálösztön.[5] Egy másik tanulmányomban részletesen kifejtem József Attila verseiben megjelenő halálösztön és életösztön viszonyát az énhez.[6]

    Mint Szigeti Lajos Sándor [7] kifejtette – a „(Zöld napsütés hintál…) című vers jelképesen a megszületés beállta sokkot írja le. Részlet a versből: „Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem, / a víz kihűlt és nagy hideg zuhant rám hirtelen. / Szívemből rémület szökellt, mint bokorból a vad, / kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab. / A hátam mögött szüntelen valami ordított. / Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyíkok / csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele, / elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.” József Attila valamiképpen képes volt visszaemlékezni tudattalanjában a születés állapotára,  és leírni ezt a sokkot.

   A  „legmélyebb” terület Bálint szerint, mely az őstörés alatt helyezkedk el: az alkotás területe. Itt nincsen külső tárgy, és ide nem hatol le emberi kapcsolat. A lélek ős-kérge, tudattalanba nyúló része, mely súrolja a kollektív tudattalan területét. Ezt a területet nem tudjuk megosztani másokkal, az egyetlen megosztási felület az alkotás fázisában létrejött művek. Az alkotó egyedül van, de körbeveszik tudattalanjából kinőtt energiák, a „valamik”. Tárgykapcsolatai nem valódi tárgykapcsolatok: „Tudjuk, hogy az alkotás területén nincs jelen „tárgy”, de azt is tudjuk, hogy az egyén legtöbbször nincs teljesen egyedül. A gond az, hogy nyelvünkben nincsenek olyan szavak, melyekkel leírhatnánk vagy legalább érzékeltethetnénk, hogy vannak ott „valamik”, amikor az egyén nincs teljesen magában.” (Bálint,30) Vajon mik ezek a valamik? A „valamik” működése kevésbé megfogalmazott a pszichoanalitikus szakirodalomban, nem tematizált. Lehetnek energiák, alteregók, szimbólumok, nyelvi és nyelven kívüli élmények, a tudattalannak azon területei, amit csak az alkotással lehet megtapasztalni. Sok író, zeneszerző, festő a munka fázisát utazáshoz hasonlította, de a művészbeszámolókból egyértelműen kiderül, hogy az alkotás ideje alatt az alkotó úgy érzi, mintha valamiben lenne, valami körülvenné, nem érez magányt. Tulajdonképpen a saját tudattalanja, ez az energiamező veszi körbe, Bálint tárgykezdeményeknek nevezi ezeket a „valamiket”, és szerinte azért nem beszélnek erről a hivatalos pszichoanalitikus szakirodalomban, mert nehezen megfoghatók ezen a „valamik.”[8] Jacques Lacan sokat foglalkozott az én realitáshoz és külvilághoz való viszonyával, hogy létezik-e egyáltalán én vagy inkább csak a jelölőláncon egy jelentésről állítjuk, hogy az az én. A tudat és tudattalan területén feltűnő tárgy és én kezdeményeket kísérteteknek, fantomoknak, az imágók működésének nevezi.[9]  Ezt  József Attila szavaival így lehetne kifejezni: „Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép s azután kiejtjük kezünkből / Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon” (Riának hívom) Ebben a versben nem nyilvánvaló, hogy mi az, amit röntgenfényből faragtak, ezeket nevezhetjük a tudattalan energiáinak is, ami mindenen átvilágít. Valójában az „értelmetlen dolgokat” nem lehet kiejteni a kezünkből, József Attila itt a lehetetlen bemutásával visz minket „magaslatokba”, ennek segítségével érjük el azt a „lehetetlent”, ami csak a nyelvben, és a pszichén belül lehetséges, mégha a külvilág nem is teljesíti minden kényszerünket, az alkotás fázisában megtörténik és létrejön az énben a ’lehetetlen’, ami belső pszichikai valóságként fogható fel, és erőssége, (ha még nem sokkal kényszerítőbb is), nem különbözik a külső valóságtól. Ahogyan „Az aloé másodpercenként virágzik álmainkban”  című idézet is a lehetetlen áthágása, azért van hatással az énre, az olvasóra, mert a kép lehetetlen, vagy a „szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk”, a belső, tudattalan látást emeli ki és itt mégis megtörténik a nyelvben, az írás által a szavakkal való egyesülés, méghozzá az, hogy az alóé másodpercenként virágzik álmainkban és a selyemüvegből való szemhéj simogat. Erről később bővebben szólok.

Az egyensúly

 „Szíved elől nincs menekvés.”

  Talán nem mindig gondolkozunk el ennek az idézetnek nemes egyszerűségében való igazságán. Azért létezünk az öntudatfilozófiák szerint, mert énünk tudatosodott, kiemelkedett a tudattalan hatalmas felületéből. Az én, mely irányítja a világban való eligazodást, gondolkodik, szervezi az életünket, közlekedik térben és időben, alkalmazkodik a körülményekhez.  Freud nyomán a működési mechanizmusok már nem kívülről uralják az ént, hanem egy belső felügyeletet tud az én megszervezni, amikor is a tudattalanját nem irányítja, de megismeri és létejön vele a harmonikus kapcsolat, a lehető legkevesebb elfojtással. Ilyenkor az én és a felettes én egybeesik. Korai traumatikus sokkok, és sérülések állíthatók helyre a sérült énben, csupán annyival, hogy az analitikus tudatosít elfojtásokat a páciensben.

 Freud megváltoztatta a betegség és egészség közötti határvonalakat, és nyilván tudjuk nem létezik teljesen egészséges ember, a világban való mozgáshoz szükséges sokat elfojtanunk, mégis a gyermekkori traumák a meghatározóak és azok az elfojtások, amik szenvedéshez, és paranoid énpozíciókhoz vezetnek, ezek gyógyulásra szorulnak. József Attila rengeteget szenvedett korai anyakapcsolati sérülései miatt és nem találta meg a megfelelő pszichoanalitkust, aki képes lett volna őt, a zsenit megérteni, (ez nehéz is), pontosan ezért figyelemreméltó az, hogy a lénye, tudattalanja mélyén, az alkotás fázisában ő egy „tökéletes” egészséges ember volt és nem lehet minden versére ráhúzni az ödipális konfliktusok okozta sérüléseket.

  Jung szerint viszont személyes tudattalanunk szoros kapcsolatban van  (és nem világosan elválasztható határvonalakkal kapcsolódik) a kollektív tudattalanhoz. Jacques Derrida szerint a tudattalan maga az írás. Az én megpróbál egyensúlyt teremteni az ösztönén és a felettes én között, oly módon, hogy mindegyiknek eleget tegyen. A tudattalan azokat a tulajdonságokat emeli ki és használja fel önmagából, amik a túléléshez szükségesek, de a túlélési stratégiákat nemcsak a biológia, hanem az adott társadalmi struktúra is módosíthatja. Természetesen József Attila is rájött a külső irányítás veszélyeire: József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony

     volt, látod, a világra hozott

Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk

     neki

Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyújtani, ha így megy

     tovább, nem törődöm velük

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos.

(József Attila)

    Ez az egyes szám első személyű megszólító vers, képes a tudattalanon belül különválasztani az ént és a felettes én pozíciójából  beszélni az énhez. Az írás és a nyelv az, amely képes ezt az önmegszólító pozíciót megteremteni, mely mintegy túlnő az énen és felette van, rálátást ad az egészre. Nyilvánvaló, hogy József Attila nem szerette önmagát annyira, mint kellett volna, de a kívülről jövő nyelven keresztüli ismételgetés helyrehoz valamit a megsérült énstruktúrából (mágikus ismétlés) és képes az alkotás területére kaluzolni az ént, oda, ahol nincsen betegség, mert nem hatol le semmilyen tárgykapcsolat. „Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.” Ez egy reakció a fogyasztói társadalomból jövő az akciókra, amikor rabszolgákat akarnak. Vajon hol lakik az önmagunk? „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos.”  Mindez egy tudattalanon belüli utazásra emlékeztet. A „bennetek” a nyelv által jön létre, és az olvasás által, a „bennetek” azok az olvasók, akik jelen időben olvassák József Attilát, azok az ének, amik/akik kívül esnek a psziché körein, de a nyelv által elvándorolnak hozzánk, a nyelv által a jelöláncra van felfűzve József Attila és nyomhagyás által vándorol el hozzánk, hozzánk, akikben „ő lakik”. Ezt az „önmagát” ő, a betegség miatt képtelen uralni és megszerezni, azok, akik vissza tudjuk szerezni neki saját magát, mi vagyunk, az olvasók.

 

A külvilág

„Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk.”

  Ez az idézet az idő uralhatatlanságát mutatja be, a versben lévő pillanatkép: mi különböző időpillanatokban olvassuk ugyanazt, ezért itt már nincsen idő, az idő képes elsüllyedni is. Lacan szerint az én leegyszerűsítő akciókba fog a túlélésért, és ezért elfogad olyan határvonalakat, mint külső és belső, melyek azonban időlegesen felbonthatóak és szétszabdalhatóak az énben, feltéphetőek ezek a határvonalak, és a káprázat segítségével elhitethetik az énnel a belső valóságot.[10] Azaz úgy oszthatják részeire az ént, hogy a belső valóság a tulajdonképpeni külső valóság is, hiszen megtapasztalás formájában ez így van. Freud úgy gondolja, hogy az én úgy veszi észre a külvilág létezését, hogy vannak olyan ösztönök, amelyek kielégíthetőek külsőleg, vannak viszont, amik nem, ezért megkülönböztet belső világot és külvilágot[11]. Az írás, a nyelv viszont képes „becsapni” az ént és kielégíteni, anélkül, hogy „valóságos” kielégülés létrejönne és a psziché más részeiben, de hasonló hatással van a pszichoanalitikus beszélgetés is.

  Lacan volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy minden, ami a páciens és pszichoanalitikus között történik, a nyelven keresztül történik, a nyelvnek tudatkonstruáló szerepe van és világunkban „nyelv fürdőn” megy keresztül a felcseperedett én is, nem vagyunk más, mint a jelölőláncon egy jelentés, amely bizonyos viszonylatok között próbálja meghatározni az ént. A költészet mindig túllép a hagyományos nyelvi kereteken és olyan jelentésrétegeket  ad az énnek, ami nyelv nélkül, írás nélkül nem jöhet létre.

  Az analitikusoknak jobban oda kell figyelniük arra, hogy ne csak a szokásos sztereotípiák és ödipális elrendeződések szerint kezeljék az ént.[12] Az egyensúlyban az én viszonylagos harmóniában van a külvilággal, az ösztönrezdüléseit képes tárgymegszállásokkal kielégíteni, melyet boldogságnak is nevezhetünk: ez az örömelv, gyönyörelv, élvezési elv.

   A felnőtt ember a szexualitásban és párkapcsolatokban találja meg a boldogságot, ez valamiképpen képes az őstörés területére kalauzolni az ént és feloldani az ödipális konfliktust. A tárgy már elérhető, az interakciók hasonlatosak az anya-gyerek kettősséghez: „…tehát a közösülési aktusnak nem lehet egyéb célja, mint az énnek eleinte tapogatózó, később mind céltudatosabb, végül részben sikeres kísérlete arra, hogy visszakerüljön az anyatestbe, ahol az élőlény számára oly kínos szakadás az én és külvilág között még nem volt meg.”[13]. „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz anyám. / Mint lenge könnyü lány, ha odaintik, / kinyújtóztál a halál oldalán. / Lágy őszi tájból és sok kedves nőből / próbállak összeállítani téged; / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget.” (Kései sirató) A versben szereplő én azt állítja, hogy minden nőben az anyját keresi. Melainie Klein kutatásai a korai tárgykapcsolati modellek mentén annak a bizonyítására szolgálnak, hogy nincsen énszerveződés tárgyi kapcsolódás nélkül, Anna Freud pedig az én kialakulását akkora teszi, amikor megtörténik az első kötődés. Bálint figyelmeztet arra, hogy ez az első kötődés már az anyaméhben kialakul.  József Attila tudta, mennyire függ az egyén a környezetétől, tisztában volt a szeretet – gyűlölet dinamikájával is, amely minden tárggyal való viszonyban előkerül.: „amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, / hogy óvjon karja, öle, térde. / Nemcsak a lágy, / meleg öl csal, nemcsak a vágy, / de odataszít a muszáj is – / ezért ölel / minden, ami asszonyra lel, / míg el nem fehérül a száj is. / Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. … Nincs egyéb / menedékünk; a kés hegyét / bár anyádnak szegezted, te bátor!” (Nagyon fáj) Ebben a versben a ’szeretés’ muszáj -ként van emlegetve, ahogyan Freud szerint is – az énnek miután túl van a nárcisztikus fázison, meg kell tanulnia szeretnie ahhoz, hogy ne betegedjen meg. A szeretet és gyűlölet, eme „kettős kincs” ezért áll olyan közel egymáshoz, hiszen az én nem válaszhatja meg sem a születésének időpontját, sem a környezetet, amibe beleszületik, ezért jogos a düh: „a kés hegyét / bár anyádnak szegezted, te bátor!”

   József Attila mamája/ anyja korán meghalt, ezért a trauma rögzült, nála erősebben fonódtak össze, és váltak tudatossá a szerelem destrukciós és örömélvezési vonásai. József Attila tudta, mi a kapcsolat szerelem és halál között, leírta a halálösztön és életösztön váltakozását is.: „A szerelembe mondják – mondják belehal, aki él./ De úgy kell a boldogság,/  mint egy falat kenyér. / S aki él, mind mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem öletnek – / harctér a nászi ágy.” (Amit szívedbe rejtesz)

Mágikus nárcizmus

„Csak szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot.”

  A nárcizmus a pszichoanalízisben fejlődési fázist jelent, csecsemő korban azt az állapotot nevezik így, amikor az én önmagát szereti és még nem szeret mást, csak ezek után tanul meg szeretni és alakulnak ki a tárgykapcsolatai. A nárcizmus a pszichoanalízisen belül bonyolult fogalom, hiszen Freudnak is több nárcizmuselmélete van, melyek olykor ellentmondanak egymásnak, és nem mindig világos, hogy ki szeret kit, azaz milyen energia szereti önmagát, és hogyan, ha olyankor is beszélnek nárcizmusról, amikor még nem alakultak ki a tudattalanból megképződő én világos határvonalai.[14]

  Anna Freud szerint az ösztönén, akkor figyelhető meg a legjobban, amikor kielégületlen[15], azaz késztetéseivel, és követeléseivel folyamatosan támadja az ént. A grünbergeri mágikus nárcizmus szerint a szavak képviselhetik azokat a realitásokat, amelyek az énben végbemennek, a szavak (képviselve az akaratot) állandóan kitörni készülnek, így mutatva meg a tudattalant hangok formájában – és elsődlegesen orális kielégülést akarnak, így képesek enyhíteni vagy időlegesen kielégíteni a mágikus realizmus szerint az ösztönénből jövő késztetéseket.: „A gyermek mágikus- nárcisztikus bázison igyekszik újraalakítani önmagát, s ez megfelel annak, ami támaszul szolgált a születése előtti életéhez, és amiről azt gondolja, hogy lehetősége lesz nem végérvényesen lemondani.” [16] Ezért is tudott Freud a nyelven keresztül közel kerülni az énhez, a jelölőláncon mintegy felfejtve a jelentéseket. A szavak önálló életet tudnak élni, Derrida szerint a nyelv elsősorban írás és nem beszéd, az én nélkül is jelentik az írás örök hatalmát, az írásnak, az alkotás fázisának azt a végtelenbe tartó mozzanatát, miszerint túllép és túlmutat rajtunk, mivel a jelölőláncon az írás nyomvonalát jelképezi. A kultúra jelölőláncán létrejött egy alkotás. „Csak szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot.”

   Mindez összefügg Bálint alkotás elméletével, mely ezt a tárgymegszállást nem nevezi valóságos tárgymegszállásnak, inkább olyan területnek, melyben az én egyedül van saját tudattalan energiáival, és e tárgykezdeményeket szállja meg. Ezek hasonlatosak a valódi tárgykapcsolatokhoz, ám mégsem azok. Lacan ír arról, hogy a csecsemő szokott úgy játszani, hogy játék közben a kimondott szavai helyettesítik a hiányzó anyát, és ezt a helyettesítést egy ideig el is hiszi. A nyelv hiánypotló szerepe tehát nagyon mélyen beleágyazott tudattalanunkba. A nyelv képes betölteni azt a felületet, mely hasadásként húzódik végig az életünkön, az alkotás területe mélyebben az őstörésnél, hiszen minden én valójában ezen a területen konstruálódik meg és lép kapcsolatba a „valamikkel.” Az alkotás területén azonban az én átlép nem-énekbe is, hiszen ezek a „valamik” is ennek a területnek a szerves részét képezik, és nem biztos hogy az én tud uralni minden felületet, ami ebben van. Ezek a valamik olykor kiszabadulhatnak/megmutatkozhatnak, de ott vannak a műalkotás létrejötténél és abban benne.

 

  József Attila szabad verseiben jobban megfigyelhetjük a tudattalan működését, és a tárgymegszállásokat, mert mivel nincsenek ott a rím megkötöttségei, az én szabadabban projektálhatja tárgyakba magát. „Riának hívom őt / De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is” (Riának hívom) Ki ez a Ria? Ő is talán egy tárgykezdemény, vagy „valami”, vagy esetleg egy kivetült énrész (szelf)?, hiszen léte nagyon rejtélyes. „ha egymásra nézünk, / néha rekedten száll föl a szomorúság.”(Riának hívom)  A Ria tulajdonképpen egy lehasadt és kivetült szelfrész: „Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki / Sóhajt s testemre hullatja fájdalmait.” (Riának hívom) A robbanás mitológiája. Az ekrazittömeg című tanulmányomban részletesen kielemzem a nyelven belüli viszonyokat és ezeknek képi vetületeit, valamint igyekszem feltérképezni a tárgyakba való projekció pontos útvonalát.

  Jacques Derrida is folyamatosan tematizálja azt a helyet, melyet az írás és csakis az írás tud visszaszerezni a tudattalanból. Derrida szerint az írással megtapasztalhatjuk önnön halálunkat, amennyiben az alany távollevővé válása már nem uralható és kontrollálható a tudat által. [17] És mi más lenne a halál, mint tudattalanná válás. Derrida szerint az írás bizonyos területein, már nem mondható „én”. „A nagy városokat sehogy sem tudom elfeledni, / az idegen is csak róluk beszélt” (A nagy városokat) Vizsgáljuk csak meg, hogy a szelf és az én milyen viszonyban vannak egymással.

A szelf belső tárgyai – A szelf töredezettsége a szabad versekben

„Arcotok mögött hangtalan mélység és szívetek.”

  A pszichoanalízisben a tárgykapcsolatok terén történő kutatásokban különválasztották az ego-t és a szelf-et. A szelf nem pszichés instancia, mégis egy pszichés struktúra, mely néha különválik az éntől, de megtalálható lehet az ösztön énben és a felettes énben is. A szelfnek rejtélyes a köze a „valamikhez”, mert a valamik mélyebben helyezkednek el, mint a szelf és azért valamik, mert nem eléggé körvonalazhatóak. Ehelyett a szelf mindig többé-kevésbé meghatározható. „A szelf tehát egy lehetséges én-vetület, de nem maga az én. Ez utóbbiakat nevezem szelf tárgyaknak.”[18] József Attila szavaival ilyen a szelf és az én viszonya: „Én dobtam ide magamat, szívünkben vakok topognak, de szándékunk egyet jelent a rádiummal.” (Én dobtam) A szelf tárgyakhoz való viszonyáról írt Heinz Kohut A szelf analízise címmel. A tárgykapcsolati modellek a pszichoanalízisen belül sem mindig tisztázottak, kérdéses például, hogy a nárcisztikus tárgyválasztást mennyiben nevezhetjük tárgyválasztásnak, ha a tárgy maga az én, és az én az, aki az ént választja tárgyául, Freudnak ugyanis Bálint szerint nem sikerült tisztáznia, hogy a nárcizmusfogalmain belül melyik energia szereti melyiket. Kohut azzal, hogy Heinz Hartmann hagyatékaként[19] az énen belül elkülönít szelfeket, a probléma egyik lehetséges megoldását adja, miszerint: „Ezzel szemben, mint azt a következő oldalakon hangsúlyozzuk, a legintenzívebb nárcisztikus élmények némelyike tárgyakhoz kapcsolódik. Olyan tárgyakhoz, melyek vagy a szelfet és ösztönmegszállásainak fenntartását szolgálják, vagy melyeket magának a szelfnek részeként élünk meg. Ez utóbbiakat nevezem szelf tárgyaknak.”(Szelf,10) Sőt D. Beres arról beszél[20], hogy a szelf és a nárcizmus egy időben egyidejűleg keletkezett fogalmak, és koncepciójukban hasonlóak. József Attila szabad verseiben megfigyelhető a tárgyak ilyenfajta megszállása és lehetséges visszacsatolásuk az énhez.

  Kohut szerint a nárcisztikus regressziónak van egy olyan időszaka, amikor „az archaikus nárcisztikus pozíciók megszakadása (beleértve a nárcisztikusan megszállt archaikus tárgyak elvesztését)” olyan helyzetet eredményez, amelyben megfigyelhető a „szelf és az archaikus szelf-tárgyak széttöredezése”(Szelf,16). A szabad versekben világosan megfigyelhetőek az archaikus tárgyak (nap, víz, levegő) és az én közötti kapcsolat töredezettsége, az a folyamat, amikor a szelf tárgyakba projektálódik és onnan nem vonódik vissza, hanem különszakadt darabokként bukkan fel a nyelv labirintusaiban. Például ilyen tárgy áttételt figyelhetünk meg a következő sorokban: „A fájdalom vakító felületén / Temetőkben világít a villany / Könnyeink fekete kristályokat mosnak.” (Most fehér a tűz)

  A fájdalom és a temető itt leszakadt az énről és mintegy kihasítódott a felületből.  

  A külvilág történései döntőek az én számára, írja Hartmann:  “A külvilághoz való viszonyulás létfontosságú az én számára.” (Hart,74)  És ebben a kifejezésben a viszonyon van a hangsúly. Ilyen tárgymegszállások lehetnek például az olyan kijelentések és szavak, amely nem az énre vonatkoznak. „Minden madarunk szárnyaszegett.” vagy: „Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is / Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik” (Most fehér a tűz) A szó általi belehelyezkedés mindig gyógyító jellegű.

Az áttétel

„én akkor is köszönnék neki, akkor még meg is szólítanám / s a nagy városokat, ahol még ő se járt, / nagyon szépen neki is elmesélném.”

 A Grunberger-féle elemzésben az egyén oly módon igyekszik győzedelmeskedni az őt ért külső veszélyhelyzeteken és az ödipális konfliktuson, hogy megkísérel a mágikus-realizmus világába menekülni. A távollevő tudattalanba iktatása és tudattalanná válása, a pszichoanalitikus nyelvhasználatban a nárcisztikus mindenhatóság ideje is: „Első szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem milyen furcsa kis állat.”(Néha szigetek)

  A szerelmi tárgyról nyelvi szinten felismerte, hogy csupán csak áttétel. Az anya iránti szerelem, az első szerelem áttétele, és mivel a gyerek úgy próbálja hárítani ezt a konfliktust, hogy nárcisztikus mindenhatóságát kiterjeszti a tárgyakra is, így most az „első” szerelemre íródik rá, melynek „tárgya” nem azonosítható, hogy kicsoda. Melanie Klein szerint az én úgy reagál a valóság fenyegető üldözésére (amivel a csecsemőnek nap mint nap meg kell küzdenie), hogy tagadja a „pszichikus valóság” létezését. Az én tárgyakat hasít. „Fantázia, hogy a csecsemő hasítja a tárgyat és az ént. Ám ennek a fantáziának a hatása nagyon is valóságos. Mert ennek következtében alakulnak ki később olyan érzések és viszonyok (majd gondolkodási folyamatok), amelyek valóban el vannak szakítva egymástól.”.[21] „Kilométerekkel vagyunk magunk előtt és meglóbáljuk elvesztett lelkeinket / melyekben vágyaink virrasztanak.” (Kilométerekkel) A valóság tehát csak az én számára adott, és nem a külvilágból érkezik. Így a szelf hasításai legalább annyira valóságosak, mintha kívülről jönnének, hiszen a szelf számára léteznek. Ezek az elvesztett lelkek tulajdonképpen azok a lehasadt skizoid én darabok, amiket nem tudott uralma alá vonni és kielégíteni az én. Ezek bolyonganak és a költészetben, a nyelvben nyernek értelmet, hiszen a költő lóbálja az elveszett lelkeket, a saját lehasadt szelfjeit nem tudja utolérni, és a ’valósággal’ egy ütemben cselekedni velük, az időbeli csúszás így lesz térbeli is, de mindenesetre a vágyakat a megnevezéssel, a nyelven keresztül életre tudja kelteni, azzal, hogy konstatája, vannak.

  A tudat és tudattalan kölcsönhatását, viszonyát és változásait egy ’beteg’ tudaton keresztül jobban észre lehet venni, pontosabban az ösztön én és én közti viszonyra is egy abnormális helyzet vezette rá az első pszichoanalitikusokat, ahogy ezt Anna Freud kifejti: „Ehhez hasonlóan a reakcióképzés is akkor tanulmányozható a legjobban, amikor a képződmény szétesőben van. Ekkor az ösztönén betörése az énbe megerősíti a reakcióképzés által elfeledett primitív ösztönimpulzusok libidinózus megszállását, ami lehetővé teszi az impulzus tudatba jutását.” (Anna,16)

Az orális fázis

„Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai.”

 A Ferenczi által is elemzett orális fázisban a csecsemő minél többet és nagyobbat akar harapni az anyamellből, sőt egyes fantáziáiban szeretné fölfalni az anyát. Mivel az első tárgy az anyamell. „Az anya elleni támadások fantáziái két szálon haladnak; az egyik alapvetően orális természetű – kiszopni belőle mindent, megharapni, elrabolni belőle mindent, ami jó (erről a későbbiek során, az introjekció szerepének tárgyalásakor beszélek a tárgykapcsolatok fejlődésében.) A másik szálon a támadások anális, illetve utherális forrásból származnak. Tartalmuk a veszélyes tárgy kiürítése – mind a szelfből, mind az anyából. Ezekkel a veszélyes exkrementumokkal együtt az én lehasított és gyűlölt része is kiürül – és az anyába projektálódik.”(Klein,14)

   József Attila vissza tudott menni saját tudattalanjában abba a tartományba, amikor ez történik:

„     VÁDLÓ  Im anyját falta föl magzatja / vonítva s mohón e cseléd. / Két kézzel tépte emlejét, / ahogy most önmagát szaggatja. / Nem emlékszik arra persze, / mint vette vérét és tejét / s lógatja fondor fafejét, / hogy elhiggyük, nincs bűnre mersze! / 

         BÍRÓ  Anyád meghalt   tizenhat éve /  – ezt meg kell állapítani – / le vannak rágva csontjai / és szülőhúsa meg van éve. / Igaz-e hát, hogy őbelőle / táplálkoztál, te hajdani / élősdi kisded. Majd ami”  (Egy törvényszéki tárgyalás irataiból)

   Megjelenik a bűntudat is, emiatt, és a felettes én leszámolása, mely az ént okozza az anya halálért, és minden olyan fázist, (mely az anya ellen irányul és valójában természetes a fejlődésben), felrója az énnek és végül öngyilkossági destrukcióra kényszeríti : „ahogy most önmagát szaggatja.”

„Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli mellét az ő éhes kicsikéjének.” (Néha szigetek) Itt az anyai odaadást képes a szelf áttétellel átvenni, ami nincs, abból ő is ad. Később az első tárgy, az anyamell iránti vágy projektálódik más tárgyakra. „Nagyon szegény az ember, / Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni, / De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.” (A fergeteg ormán) Itt egyértelműen az anyamell megevése és bekebelezése iránti (orál-szadisztikus) vágy kerül előtérbe, amely a kedves testévé konvertálódik, a csecsemő viszont itt már felnőtt, így igyekszik tekintettel lenni a másik testre is – de úgy, hogy az őneki mégse fájjon. Úgy szeretne a másik testéből kiharapni részleteket, hogy valami csodával határos módon a másik test épségben maradjon. Ez a fajta lelkiismeret, – és bűntudat a másikban tett kár miatt – a felettes én kialakulásának szigorúságára következtet.

 Freud is felfigyelt a tárgy bekebelezésére, bár főleg M. Klein fejtette ki pontosabban. József Attila verseiben megfigyelhetjük, ahogyan az ego azonosul a tárggyal, magában a versben lévő tárgyakkal.[22]

 „Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek.” – Itt tudatos utalás van a tárgyválasztás sajátosságaira és projekcióra, akivel az ember szerelemben él, lehetséges hogy a kedves annyi mindenkit megjelenít. Az anyához való viszonyulás másik jellegzetessége, amikor az én kiüríti a tárgyat. „S akkor valaki elszéled szívemből, rossz ő nagyon / Tegnap délután könnyezett a föld / Mi lesz fölösleges virágaimmal?” (Rossz volt, elszéledt szívemből)

 A szelf belső viszonyait tárgyaihoz bővebben kifejtem a „Fuldokló kapkod valahol utánam, tenyerembe dobom a fejem” A szelf belső tárgyai József Attila szabad verseiben. Egy pszichoanalitikus értelmezés című esszémben.

Az írás, ahogyan gyógyít

„Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak.”

  A tárgymegszállások nem mondanak ellent azoknak az elméleteknek, melyek azt állítják, hogy van nyelv előtti tapasztalat. Lacan szerint a tudattalan úgy strukturálódik, ahogyan egy nyelv, ezért is lehet csupán a nyelvvel, (terápiás beszélgetéssel) közel férkőzni hozzá. Ám természetesen vannak olyan tudattalan tapasztalatok is, melyek nyelvileg nem megfoghatók, de mégis úgy strukturálódnak, ahogyan egy nyelv. Ilyen tapasztalat például a bálinti alkotási folyamat tárgykezdeményei, melyek lehetnek a tudattalan területén elhelyezkedő megfogalmazhatatlan alakzatok, formák és színek – mint tudjuk, ezekre még nincsen nyelv. Bálint folyamatosan beszél pszichoanalitikus prakszisából olyan tapasztalatokról, melyekre még nem találtunk nyelvet. „Lehetséges, hogy a tudattalanban a szavaknak ugyanolyan bizonytalanok a körvonalai, akár az álombeli képeknek: egy fajta szürke a szürkében. Tömérdek szabadon lebegő érzelem és behatás tapad rájuk, s merő képtelenség azon az egyértelműen körülhatárolt, pontos módon használni őket, amely majd a felnőttnyelv sajátja lesz.” (Bálint, 92)

  A nyelv előtti tapasztalatokat csak bizonyos alkotások képesek kifejezni. A művészet képes arra, hogy a közhelyesen, amire nincsen szó, mégiscsak jelezze a jelentések közötti résekben, szakadékokban, a lepel és fátyol funkciójával, mondhatni, mely Derrida egyik kedvenc metaforája.

  De már József Attila is tisztában volt a gondolatok mágikus erejével: „Az óceánok színén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit.” (Ekrazittömeg) Az óceán az ős-víz és fölötte a gondolat az, amely képes arra, hogy meggyógyítgassa a testvéreket.

  Bálint is ír arról, hogy a pszichoanalízisben egyedül a tárgykapcsolatokkal képzelhető el gyógyulás és változás az énben, ezt pedig az analitikus képes elérni a pácienssel kapcsolatban. „…. hogy befolyást egyedül az áttételen, nevezetesen a tárgykapcsolaton keresztül érhetünk el. Megfordítva ez annyit jelent, hogy a pszichoanalízis során kiváltott folyamatokat úgy kell irányítani, hogy erejüknél és hatékonyságuknál fogva lehatoljanak a lélek egészen mély rétegeibe, s ott alapvető változásokat vigyenek végbe. A szakirodalomból sajnos nem tudjuk meg, hogy mindez hogyan, milyen jellegű és hatékonyságú tárgykapcsolattal történjen.” (Balint,14) A költészet, azaz a nyelv, az írás képes arra, hogy aktiválja a „valamik”-et, és ezek a tárgykezdemények terápiás hatásokhoz hasonló élményt okozhatnak. Mindez összefügg természetesen az írás nárcisztikus voltával, és azzal, hogy a tudattalan bizonyos folyamatait, tárgyait, képeit a költészet képes ’felszínre hozni.’. Megnevezni azt, amire nincsen szó. „Arcotok mögött hangtalan mélység és szívetek / Lassan végképp lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók.” (Ekrazittömeg) Mint azt hosszabb elemzésemben kifejtem  ezek a befalazott lobogó aranyajtók az én mélyén süllyednek le szelfként, ám körvonalazhatatlanságukból következően a végtelen felé mutatnak, ezek azok a ajtók, amiket az én nem tud felnyitni, de észleli, hogy ott vannak és tudattalanjában közben ez idő alatt elégtek, tehát visszavonhatatlanul eltűntek. Csak leírni tudja ezt a képet, ami benne történik, mást nem tud vele kezdeni és mi túl időn és téren át a nyomvonal mentén kiszabadíthatjuk őt az olvasással. Hiszen a nyelv, az írás megmérgezi a hangrést és a szavakat (Derrida szerint), így képes az időtlenségben kövületeket létrehozni, kövületeket, melyek életre kelhetnek és tereket nyitnak meg a kultúrában az írás által.

  Tükröződés is ez: az analitikusnak vissza kellene tükröznie páciense tudattalanját,[23] és (Derrida által a Disszemináció Kettős ülés című fejezetében kifejtett gondolat), az írás úgy viselkedik, ahogyan egy tükör, tükörlap. „A tükörlap ettől fogva az illúzió érzékelhető mezejét hozza létre, úgy intézi, hogy belecsússzunk, egy káprázat felé hívogat.”[24] József Attila is rájött erre: „Füvek láthatatlan fényszálaiból / Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör előtt.” (Ekrazittömeg) Ebben a versidézetben benne van a szövegalkotás folyamata és ennek a tükörképpel való szembesítése, mely egyben magába foglalja a tükörképnek azt az elidegenítő funkcióját is, amelyről Lacan beszél Tükör-stádium című tanulmányában.[25] Hiszen a szavak ebben a versrészletben fényből jönnek létre, méghozzá olyan fényből, amely egy majdnem mindenhol megtalálható növényben van, a fűben. A szavak tehát az organikus természet részei, ha komolyan vesszük ezt a versidézetet, fényből vannak. Az ezoterikus és vallásos irodalomban eredetileg minden fényből van, az ember is. József Attila költő énje szerint a szavak is abból vannak, és ezt a gondolatmenetet folytatva, miután létrejöttek, kénytelenek szembenézni a tükörrel, a tükörkép kétdimenziós valóságával, amely nem mutat túl sok mindent, sőt el is idegenít, ezért kénytelenek a szavak talán szomorúan mosolyogni. József Attila sokat írt a tükröződésről, például a híres: „Hiába fürdeted önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat.” versrészletben is.

  Ez emlékeztet minket arra a derridai gondolatra, hogy a nyelv őrült: „Mivel a nyelvnek nincs természetes tulajdonlása, csupán elsajátító dühre, elsajátítás nélküli féltékenységre vezethet. A nyelv beszéli ezt a féltékenységet, a nyelv nem más, mint fortélyos féltékenység. A törvény szívében vesz elégtételt. A törvény pedig ő maga a nyelv, és bolond. A maga bolondja.”[26]

  Derrida megkérdőjelezi az énnek ezt a nyelvhez való viszonyát. Az én létrejöttét a nyelvvel való azonosulás pillanatára teszi. Ez lehet a korai bálinti átfolyhatóság – az azonosulás és az őstörés alatti alkotás folyamatának énszóró és az én határain kívül eső tudattalan képződés is. József  Attila szabad versei, eddig fel nem tárt mélységeket mutat nekünk, ez tagadja a betegség mindenre ráülő bélyegét. Tény, hogy van jogosultsága az ödipális értelmezésnek is, de ennél sokkal árnyaltabb és sokrétűbb jelentéstömegről van itt szó. Folytassuk az utazást.

 „Könnyeink fekete kristályokat mosnak, nincsen szavunk, amit kimondhatnánk.” (Most fehér tűz) Hogy végül a megszületést követően, az első lélegzetvétel után eljussunk önnön képzetes halálunkig és a nyom örökhagyó követéséig. Hiszen a nyelvben és a nyelv által válik valósággá a következő mondat:

 

„mi az igazság, kérdem a falaktól

erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem

a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk”

(Esti felhőkön)

 


[1] A szöveg megjelent a Kalligram 2006/2-3as számában.

[2] Az autoerotizmus és nárcizmus közötti különbségeket, valamint azt, hogy minden energia miért erotikus bővebben trágyalom a Nárcizmus és erotika című tanulmányomban, amely elhangzott 2005 június 11-én Budapesten a www.inter-disciplinary.net által szervezett Erotika konferencián, angol nyelvű változata hozzáférhető a weboldalon, valamint megjelenés alatt áll egy 2006-ban kiadásra kerülő tanulmánykötetben.

[3] Bálint szavaival: „A születés olyan trauma, amely felborítja ezt az egyensúlyt; a környezet gyökeresen megváltozik, és az egyén – létében fenyegetve – egy új adaptációs forma felvételére kényszerül. Ezzel megindul vagy legalábbis jelentősen felgyorsul az egyén és környezete szétválása. A tárgyak, ideértve az ént is, lassan emelkednek ki az anyagok együtteséből, a parttalan kiterjedések harmóniájának felbomlásakor. A tárgyak a befogadó anyagok ellenében határozott körvonalakat és éles határokat kezdenek kialakítani, melyeket nem lehet nem felismerni és tiszteletben tartani. A libidó többé már nem egyöntetű áramlás az ösztön-én és a környezet között, a felbukkanó tárgyak hatására sűrűsödések és ritkulások jelennek meg benne.” Bálint Mihály: Az őstörés. Akadémiai Kiadó. Budapest.1994.  p66  továbbiakban: Balint

[4]Peter Sloterdijk: Világra jönni, szót kapni. Jelenkor. 1999. p97 Továbbiakban: Slot

[5] „Elméletem szerint az egyén környezetére való fokozott ráutaltság állapotában születik, mégpedig biológiailag és libidinálisan egyaránt. A születést megelőzően a saját személy és a környezet harmonikusan „elvegyül”, tulajdonképpen egymásba folyik. Ebben a világban, mint említettem, nincsenek még tárgyak, csak parttalan anyagok vagy kiterjedések.”(Balint,67)

[6] „Éltem és ebbe más is belehalt már.”A halálösztön és szétdarabolt test tematizálása József Attila verseiben címűben.

[7] Szigeti Lajos Sándor: József Attila-i teljességigény. Magvető. Bp. 1988.

[8] Bár Bálint próbálta bevezetni a hivatalos pszichoanalízisbe is, de kudarcot vallott. Nyilván nehéz megfoghatóságukból nem nagyon lehet „valamiket” bevezetni egy ilyen diskurzusba, vagy egy dogmává vált tanításba. Hiszen Jacques Lacan sokrétű és bonyolult elméletét is rögtön kikiáltották homályosnak, Freud pedig szomorúan vette tudomásul, hogy nézetei, dogmákká merevednek mások használatától: „Gondoljon arra, mennyire megrökönyödött Freud, amikor rájött, hogy az analitikusok nagy része, nem érezvén magát felhatalmazottnak a praxisban, odajutott, hogy az általa adott gyakor­lati tanácsokat előírásokká léptette elő, hogy azoknak engedelmesen alávethesse magát. Freud leverten így írt erről Ferenczinek: „Az engedelmes analitikusok nem fogták fel szabályaim rugalmas voltát és úgy követik őket, mintha tabukkal állnának szemben.”  Alain DIDIER-WEILL-lel beszélget Guy PETITDEMANGE. Thalassa. 1993/2  p81 Továbbiakban: Weill

[9] Lacan megkülönbözteti az imagináriusat, szimbólikust és a reálisat. Az imaginárius képzetek összessége, tudatos vagy tudattalan, elképzelt vagy megtapasztalt, ez a pszihében van, az tulajadonképpen, ahogyan a külvilág leképeződik az énben. Nem egyszerűen a reális ellentéte. A szimbólikus, kívülről a kultúrából érkezik, ezek nem képek, hanem jelek, amelyek saját értelmezésünk nélkül, nem értelmezhetők. A szimbólumokról meg kell tanulnunk, melyik jel mit jelent, különben nem értjük őket.. A reális nincs kapcsolatban sem a szimbólikussal, sem az imagináriussal és ki van zárva az analitikus kapcsolatból is, ami a beszéd élményén alapul. A reális az, amit nem tapasztal meg az ember, aminek elérése lehetetlen, hiszen minden fantazmatórikus, és az én is csak önmagán keresztül tud kapcsolatba kerülni a realitással, amelyet aztán saját fantáziái szerint tapasztal meg.  „A realitás, az ami lehetetlen.” Jacques Lacan: Ecrits. Routledge. 2001. pxii Továbbaikban: Ecrits

[10] „Kifejtettem már ezekről az elemekről, amikben megtaláltuk a személy biológiai és szociális meghatározottságának egymás után következő burkait, hogy a struktúra hatása alatt állnak és megvédik a burkok eredeti organizációját az éntől és a tárgytól, ezen időbeli és térbeli kategóriák mentén alakul az én és tárgy, nevezhetjük a káprázat látványának is, ez az a valami nagyon leegyszerűsítetthez való vonzalom, mely felfüggeszti az én / tárgy dialektikáját.” (Ecrits,19)

[11] „A szervezet belsejében keletkező ösztönös ingerek nem intézhetők el ezzel a mechanizmussal. Ezek tehát sokkal magasabb követelményeket állítanak az idegrendszer elé. Arra késztetik, hogy bonyolult, egymásba kapcsolódó tevékenységekbe fogjon, melyek a külvilágot olyannyira megváltoztatják, hogy az már kielégülést tud nyújtani a belső ingerforrás számára.” Sigmund Freud: Ösztönök, és ösztönsorsok. Filum Kiadás. 1997. p46 Továbbiakban: Öszt

[12] „Ezek az óvatoskodó analitikusok nem veszik figyelembe, hogy technikájukkal arra kényszerítik a beteget, hogy a kezelés egész idejére az ödipális szinten rekedjen, vagy ha rövid időszakokra mégis elkalandozna a lélek egyéb területeire, sürgősen visszatérjen regressziójából. Ám ezzel a technikával dolgozók az őstörés területéhez tartozó legtöbb jelenséget hajlamosak a kasztrációs komplexussal vagy a péniszirigységgel azonosítani. Értelmezéseik csak abban az értelemben használhatók, hogy napvilágra hoznak néhányat a túldetermináló tényezők közül, de mivel az őstörés területéről érkező tényezőket egyáltalán nem veszik figyelembe, az esetek egy részében terápiás szempontból valójában értékelhetetlenek. Ha ezek a terepeuták figyelemreméltó sikereket érnek is el, az csakis a gondosan megválogatott beteganyag miatt van.” (Balint,93) Ezekhez a terapeutákhoz hasonlatosak azok a József Attila kutatók, akik József Attila verseit csupán az anyahiány és anyaszerelem ödipális szintjén értelmezik.

[13] Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Filum. 1997 p36

[14] Az erről írt átfogóbb készülő tanulmányom, Freud nárcizmuselméletei bővebben tárgyalja ezt.

[15] Anna Freud: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994. p16 Továbbiakban: Anna

[16] Grünberger Béla: A kincstárat jelentő gyermek és kitérés az Öidipusz elől. In: A megtalált nyelv. Szerk: Erős Ferenc – Ritter Andrea. Új Mandátum Kiadó. Bp. 2001.

[17] „A térelosztás mint írás az alany távollevővé- válása és tudattalanná- válása. Sokszorozódásának mozgásában a jel emancipációja hozza létre a jelenlét vágyát. Ez a „válás” – vagy sodródás – nem érinti az alanyt, mely választaná vagy passzív módon hagyná magát vonszoltatni. A szubjektum saját halálával való kapcsolataként ez a „válás” magának a szubjektivitásnak a megvalósulása. Az élet szerveződésének, azaz a halál ökonómiájának minden szintjén. Minden graféma lényegileg örökhagyó jellegű. És az írás szubjektumának eredeti távolléte a dolog vagy a referens távolléte is.” Jaques Derrida: Grammatológia. Életünk. 1991. p107 Továbbiakban: Gr

[18] Heinz Kohut: A szelf analízise. Animula. 2001.  p10 Továbbiakban: Szelf

[19] Heinz Hartmann Comments on the Psychoanalytic Theory of the Ego Psychoanal. Study Child V, 1950 Továbbiakban: Hart

[20] David Beres: Ego autonomy and ego pathology Psychoanal. Study Child 1971. 26 p4

[21] Melanie Klein: A szó előtt tartomány. Akadémiai Kiadó 1999. p82 Továbbiakban: Klein

[22] „Ott azonban nem tetszés szerinti alkalmazásra lelt, hanem arra szolgált, hogy megteremtse az én azonosulását a feladott tárggyal. A tárgy árnya így az énre vetült, amelyet valamely külön instancia mint tárgyat, mint az elhagyott tárgyat tudott megítélni. A tárgyvesztés ílymódon énvesztéssé alakult át, az én és a szeretett személy közötti konfliktus pedig az énkritika és az azonosulás révén megváltozott én kettőségévé.” (Öszt, 136)

[23] „az efféle pszichoanalitikus munka folyamán a betegek szinte csak szavakat közvetítenek, s a visszatükrözés is kizárólag szavak segítségével történik.” Bálint hiányolta az ilyen analitikusi munkából a nyelv előtti tapasztalatokat, és hogy nem tudja azt a réteget aktiválni, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni. (Bálint,16)

[24] Jacques Derrida: Disszemináció. Jelenkor. 1998. P 226 idézi Richard-t.

[25] A tükör és az elidegenedés kapcsolatát a Tükör elidegenedett funkciója (A néző-üvegen át, megint mást jelent) Kizárás – Bezárás című tanulmányomban fejtem ki, melyet az Inclusion and Exclusion in the new Europe című angol nyelvű konferencián a Society for Applied European Thought szervezésében, Tátra Lomnicon adtam elő, angol nyelvű változata megjelenés előtt.

[26] Jacques Derrida: A másik egynyelvűsége. Jelenkor. 1997. p39 továbbiakban Dm

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s