Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

Az idő és az írás

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 16, 2013

Czapáry Veronika

Az idő és az írás (a költészetben és József Attila néhány versében)

 Megjelent:  Szőrös Kő 20017/01

„Ha nem bízom emlékezőtehetségemben, – közismert, hogy a neurotikus kiváltképpen nem bízik benne, de normális embernek is jó oka van a bizalmatlanságra  -, akkor kipótolhatom és bebiztosíthatom működését, úgy, hogy írásbeli feljegyzést készítek.”

(Sigmund Freud)

  A pszichoanalízisben az időt a tudat és tudattalan közötti kapcsolatban fellépő ritmikus váltakozásnak fogta fel Sigmund Freud, mint azt a Feljegyzések a varázsnoteszről című írásában olvashatjuk. Ha nem létezne tudat, nem létezne tehát idő sem, hiszen mit is nevezünk időnek? Az erre vonatkozó kiterjedt szakirodalomnak jelenleg csak egy szeletkét vizsgálom, és abból is főként a már említett tanulmánnyal kapcsolatban számomra lényegeseket. Az idő Freud szerint a ritmus, az a ritmus, mely az ébrenlét és álom között jön létre, tehát azon a vonalon, ahol a tudat és tudattalan érintkezik, azaz a világban benne lét vonalán. Az idő a tudattalan és az érzékelő tudatrendszer által felfogott valóság érintkezéséből jön létre, a tudattalanban valójában nem létezik idő – ezt Freud később az Időszerű gondolatok háborúról és halálról című tanulmányában fejti ki. Az idő tehát a tudattalan és a tudat határán létrejövő belső konstrukció, és a tudattalannak a külvilággal való érintkező pontjain jön létre.[1] És mint tudjuk „A külső kényszerek szakadatlan átalakulása belső kényszerekké végigkíséri az egyént élete során.”[2]  Melanie Klein szerint a szervezetnek az álom és az ébrenlét ritmikus érintkezése biztosítja azt a periodikusan ismétlődő váltakozást, melyet időnek nevezünk.[3] Kérdéses, hogy vajon milyen lenne az időről alkotott fogalmunk, ha nem aludnánk. Mindkét felfogásban azt figyelhetjük meg, hogy egy ritmus és váltakozás az, ami az időképzetet okozza. Tudjuk, hogy az időt szubjektív módon éljük meg, és időélményünk nem mindig egyezik a ’világ’ idejével. Az idő tehát a tudattalanban töltött ’idő’ és a tudatra rákényszerített külvilági kapcsolódási felületek ritmikus váltakozásából jön létre, az ingerek, amelyekre a szervezetnek reagálnia kell és ezeknek az ingereknek a tudattalanba való juttatása között ott van az átkapcsolási pont, az idő. Nem véletlen tehát az, hogy amikor Freud az időképzet kialakulásáról ír, akkor rögtön kapcsolatba hozza az írással. Az idő kialakulására a szervezetben és a tudatban a legjobb ismertetőnek a varázsnoteszt tartja, melyre írunk, mint ahogyan a külvilág is jeleket ír a tudatrendszerre, mely ezt később továbbítja a tudattalannak az idő segítségével. A késleltetett hatás megnyilvánulását az írás és olvasás közötti dinamikában is észlelhetjük, a nyom ’örökhagyó’ jellege képes áthidalni az időkülönbségeket, hiszen egy/a palatáblába vésett szöveg több ezer év múlva is ’ugyanaz’ marad, vagy megőrződik olvasható jelek halmazának. Mindez a rejtély és titok a nyelven keresztül történik meg. Az írás az, amely képes a különböző idősíkokban létrejött tereket újra megtalálni és áthidalni, és az írás teresedéséből következően átjáróként funkcionálni. A nyomok leképezését tehát az agyban, amik a tudatban létrejönnek a külvilággal való kapcsolódás során, Freud az írás működéséhez hasonlítja, analóg példát lát erre, mintha a külvilág „írna” a tudatrendszerre. Itt a tudat a varázsnotesz segítségével kapcsol át a tudattalanba, az írás megjelenésének és eltűnésének dialektikája adja az időképzet megjelenését a tudatban.  „…hogy a tudat megmagyarázhatatlan fenoménje az észlelési rendszerben a tartós emléknyomok helyén keletkezik.” (Fvarázs,286) A tudatnak ekként való felfogása azért érdekes, mert előrejelzi azt az Anna Freud által felállított elméletet, hogy az én önvédő mechanizmusok révén alakul ki, és nem önmagától, hanem a külvilágra adott reakcióból, melyek tudattalanba jutása „tartós emléknyomok”-at produkál. Megszületésünk előtt tehát nem volt tudatunk, a hatalmas tudattalanból a világra jövés után a földi körülményekhez megfelelő tulajdonságok, érzetek és reakciók árán bontakozik ki az én, mely az állapotoknak megfelelően alkalmazkodik a körülményekhez.

Jacques Derrida természetesen nem hagyhatta ki a Freud Varázsnotesz esszéjének elemzését, hiszen az egyértelműen utal az általa felállított nyom-elkülönböződés (dekonstrukciós) elméletre, miszerint az írás a jelölő, (de nevezhetjük ebben az értelemben tudatnak is) tudattalanná válása.[4] Az írás tehát tud tudattalanná válni, sőt ő maga a tudattalan (személyes vagy kollektív) és ezáltal saját törvénnyel és saját idővel rendelkezik. Peter Sloterdijk szerint[5] a műalkotások tereket nyitnak meg a kultúra történelmében, melyek eredetileg időben léteztek, ám terekké tudtak válni az olvasás/írás érintkezése és dialektikája kapcsán. A modern fizikában az időt a tér negyedik dimenziós alakjának ismerik, M. Ponty pedig hússá válásról beszél, amikor az érzékszervek idő általi dialektikáját említi. A nyelv mélységeiben is el lehet jutni ahhoz a tapasztalathoz, mely nyelv előtti.[6] Bálint Mihály tematizálja a nyelv előtti tapasztalatot az Őstörés című könyvében. Szerinte gyakran megtörténik az analitikusi tapasztalatban, hogy olyan élmények, érzések kerülnek előtérbe, melyeket nem lehet megfogalmazni, és korántsem tartja olyan egyértelműnek a tudattalan nyelvhez való viszonyát, mint azt addig gondolták: „Lehetséges, hogy a tudattalanban a szavaknak ugyanolyan bizonytalanok a körvonalai és árnyalatai, akár az álombeli képeknek: egyfajta szürke a szürkében.”[7] Ferenczi Sándor Klinikai Napló-jában és több tanulmányában is többször utal arra, hogy korántsem mindig nyilvánvaló az, hogy a tudattalan hogyan kezeli a szavakat. „Kétségtelen, hogy a gyermek (nemkülönben a lélek tudattalan rétege) már a legcsekélyebb hasonlóság alapján egynek vesz két egészen különböző dolgot, könnyen áttolja egyikről a másikra indulatait, és ugyanazon névvel illeti őket. Az ilyen név tehát teljesen különböző, de (noha egészen távolról) valamiben mégis hasonló és ennek folytán azonosított dolgoknak együvé sűrített, közös jelölője.”[8] Lehetne még azokat az elméleteket sorolni, melyek a pszichoanalízisben lévő kimondott és kimondatlan közötti határterületeket kutatják. Például Winnicott játékelméletében, aki a páciens és analitikus között megképződő teret játéktérnek nevezi, és a játék terét nem azonosítja sem a belső, sem a külső térrel, hanem a kettő közöttivel. Ha figyelembe vesszük, hogy az analízis nyelvvel történik, akkor nyelvjátéknak is nevezhetjük. Martin S. Bergman ezért hívja a pszichoanalízist időn kívüli tudománynak.[9]

Klein szerint az élő szervezetben nincsen meg az az összetartó erő, amely magától működtetne egy organizmust, az életre jövetelkor a külvilág az, amelynek hatására a szervezet struktúrákban áll össze.[10] A költészet hatással van az időre, olyan tereket nyit meg a nyelv által, melyben létrejön a  nyelv előtti tapasztalat, az olvasás kapcsán másfajta időérzékelést tapasztalunk meg, amikor is a tudattalanunkban a szavak általi valósághoz hozzákapcsoljuk saját időnket. „Ez a késleltetett hatás (Nachtraglichkeit)  problémája, amiről Freud beszél. Az időbeliség, amire ő utal, nem lehet azonos azzal, ami eszközül kínálkozik a tudat vagy a jelenlét fenomenológiája számára, és csakugyan vitatható: milyen jogon hívjuk mindazt, amiről itt szó van, továbbra is időnek, mostnak, előidejű jelennek, késleltetésnek stb.” (Gr,105)

Derrida többször is kísérletet tesz arra, hogy kitágítsa a hagyományos időfogalmat. Az idő problémája felveti a költészet problémáját is. Hiszen egy költemény olvasása kapcsán találkozunk a késleltetett hatás és a –mégis – egyidejűség problémájával, amely az írás „nyomhagyó” jellegéből következik. Freud szerint a „korlátlan felvevőképesség és tartós emléknyomok lehetősége kizárni látszik egymást” a szokásos érzékszervi kiegészítők helyett, melyek az érzékszerv meghosszabításának funkcióját töltik ki (hallókészülék, szemüveg), az írás valójában nem(csak) az emlékezet meghosszabítására szolgál, „a lelki apparátusunk éppenséggel olyasmire képes, amit ezek nem tudnak, korlátlanul képes felvenni mindig újabb észleleteket, és mégis tartós – ha nem is változatlan – emléknyomokat alkot belőlük.”(Fvarázs,285) A tudattalan tehát végtelen módon rendelkezik az észleletek felvevőképességével, ez a végtelen tér problémáját hozza elő, az írásban viszont ugyanúgy megvan a határtalan, végtelen teresedés is, mármint hogy elvileg végtelen számú papírlap írható össze.

Az emlékezet képes meghamisítani dolgokat, nem mindig emlékszünk jól és megfelelően a velünk történtekre, azonkívül az emlékezet saját időstruktúrával emlékezik, a felvevőképesség szerint irracionálisan raktározza a nyomokat, a tudattalan funkciókon és a felvevőkészülék egyéniségén múlik, hogy melyik emléknyom hol és hogyan marad meg.  Ezek a tudattalanból csak akkor aktiválódnak, ha a hálózati láncon valami aktiválja ezeket a tudatba, (például egy hasonló élmény, egy regresszió, egy ugyanolyan traumatikus sokk, de lehet egy szín, dallam…stb. is.) az írás viszont képes a háromdimenziós térben mindig megmaradni. Freud az írásnak emlékezetmegőrző jelleget tulajdonít, ám tisztában van vele, hogy az ennél sokkal többet jelent. „Mindamellett nem tartom túl merésznek a celluloidból és viaszpapírból álló fedőlapnak az érzékelő tudatrendszerrel és ingervédelemmel, a viasztáblának az előbbi mögötti tudattalannal, az írás láthatóvá válásának és eltűnésének jelenségét a tudat észleléskori felvillanásával és kihunyásával való összehasonlítását.”(Fvarázs,287) Az írás képes aktiválni a tudattalan rejtett mezőit és ismeretlen játéktereket nyitni meg a nyelv és az idő általi elraktározás számára. A költészetben József Attila tisztában volt a nyelvnek eme világteremtő funkciójával: „Füvek láthatatlan fényszálaiból / Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör előtt.” (Ekrazittömeg)

Az idő tehát, mely a tudat és tudattalan határterületén jön létre, éppen ezért nem lehet objektív. A belső idő, nem egyezik az órák idejével, mindannyian saját belső idővel rendelkezünk, tudattalanunkban, akár az álom idejében a dolgok következetlenül és sokszor számunkra is értelmetlenül halmozódnak egymásra és létesítenek viszonyokat egymás között. A tudattalan természetéből adódóan közelebb áll az irracionalitáshoz. Miként az álomban, a valóságok és megszállt tárgyak sokszor véletlenül kapcsolódnak egymáshoz, a tudattalan egymástól látszólag távoli időstruktúrák között tud kapcsolatot létesíteni. Sokszor hasonlítják az írást az álomhoz vagy a látomásokhoz. Miként a látomások is megszállták a prófétákat, úgy beszélnek az írók is megszállottságról, a „mintha valaki diktálná” érzéséről. Derrida pedig A másik egynyelvűségében a nyelvet az őrülethez hasonlította, a bolondsághoz, mely félretesz minden szabályt és a törvény szívében vesz elégtételt. Derrida felfogásában az írás, a nyelv nem is lehet más, mint őrült, hiszen szabályaiból adódóan nincsenek szabályai, elsöpör minden szabályt és dekonstruálja a nyelvet, jelentései pedig mindig a jelentések közötti résekben, redőkben jönnek létre, (a leplek közötti szakadékokban) és a jelek elkülönböződése árán lesz uralhatatlan, dekonstruktív és őrült.

Jacques Lacan időfelfogása is hasonlít ehhez, szerinte életünk nagy része amúgy az imaginárius és a szimbolikus területén zajlik, és „A realitás az, ami lehetetlen.” Amiről azt hittük uraltuk, kiderül, hogy mégsem, a tudattalan minduntalan ’becsap’ minket.[11] Lacan azt állítja, hogy a tudattalan úgy struktúrálódik, mint egy nyelv, mivel nyelv által hozzá lehet férni, így a költészeten keresztül képesek vagyunk saját ás a másik tudattalanját is megismerni. A tudatos és a tudattalan szint sokszor különböző valósághalmazokat közvetít az én számára, de az én mindenekelőtt ahhoz igazodik, mely a túléléshez, azaz a rendszerben való mozgáshoz szükséges.

József Attila költészete megdöbbentően sok példát mutat erre az időeltolódása, amely a tudattalan és a külvilág konfliktusa, maga az idő érzékelése: „Én akkor köszönnék neki, ha láttam volna nagy városokat, ahol szebbek a kisasszonyok, / karcsúbbak, mint a diaboló és magasabbak, ott a torony is magosabb, / hajladoznak, ha fú a szél és kipirulva lefogják szoknyájukat, / én akkor is köszönnék neki, akkor még meg is szólítanám / s a nagy városokat, ahol még ő se járt, / nagyon szépen neki is elmesélném.” (A nagy városokat)

Ez a versrészlet a feltételes mód és a múlt idő játéktere, azonban a múlt időről is kiderül, hogy nem történt meg valójában, megtörténte csupán a nyelv terében értelmezhető, ez pedig összefügg azzal a Benveniste által kifejtett gondolattal, miszerint „A „szubjektivitás”, amelyről beszélünk, a beszélőnek az a képessége, hogy „szubjektumként” tételezi magát. E szubjektivitás nem azon érzésként határozódik meg, amit mindnyájunkban kivált saját létünk (amennyire megítélhető, ez az érzés maga is csupán visszatükröződés), hanem olyan pszichikai egységként, mely transzcendens a megélt tapasztalatok összegyűjtött teljességéhez képest, és amely biztosítja a tudat folytonosságát. Márpedig mi azt állítjuk, hogy ez mind a fenomenológiában, mind a pszichológiában tételezett „szubjektivitás” csupán a nyelv egy alapvető tulajdonságainak felbukkanása a létben.”[12]

Benveniste szerint tehát nem létezik szubjektum, az én léte és reakciója önmagára, mely énként tételezi fel, csupán nyelvjáték és a külvilágra adott reakció. Mindez visszavonatkoztatható a Freud Varázsnotesz esszéjére, melyben a tudattalan külvilágra adott reakciójának következménye, az én létezése, és Anna Freud kutatásaira, aki kimutatta, hogy az „én” valójában énvédő mechanizmusokból épül fel. „Amíg a rendszer ily módon megszállás alatt van, befogadja a tudattól kísért észleleteket, és az ingerületet továbbvezeti a tudattalan emlékezeti rendszerbe; amikor a megszállás visszavonul, a tudat kialszik és a rendszer működése megszakad. … Ha elképzeljük, hogy míg egyik kezünkkel a varázsnotesz felszínére írunk, másik kezünkkel periodikusan elválasztjuk annak fedőlapját a viasztáblától, akkor ezzel azt jelenítenénk meg, ahogy a lelki észlelőapparátusunk működését igyekszem elgondolni magamnak.” (Fvarázs,287) Ez a ritmikus váltakozás, miként az éjjelek és nappalok váltakozása adja az időérzet keletkezését.

A többé kevésbé racionalizált világban az énnek szigorú szabályok szerint kell felépülnie, ahhoz hogy a külvilág szabályainak, a földi körülményeknek megfeleljen, de a szétdarabolástól és a széteséstől való félelem tudattalanul egész életében végig kíséri, a hasítás nemcsak az időérzetet hozza létre, és nemcsak a tárgyak hasításában nyilvánul meg, hanem az egész életet végigkíséri. A hasítás a kleini elméletben csak az én fantáziájában történik, ám ez éppen elég ahhoz, hogy ’valóságos’ tapasztalatként jelenjen meg, létrehozva a hasított időket, (magát az időt), a hasított tereket. A hasítás, amely tudattalanul zajlik le még csecsemő korban darabokra szabdalja az ént. A külvilág lenyomata és értelmezése az énben így nem tud egy koherens teljes idilli valóságként megjelenni, a belső világ ’összetartására’ mindig szükség van a külvilág leegyszerűsítésére, értelmezhetőségére, racionalizálására és ennek a kiküszöbölésére létrehozta az emberiség azt a rendszert, amelyben többé-kevésbé biztonságosan mozog, az idő és tér struktúrája érthető, átlátható.  „Azt gondolom, hogy az én által jó és rossz tárgyakra hasított külső és belső világ nem jöhetne létre anélkül, hogy magában az énben is ne történne ennek megfelelő hasítás. Ezért a belső tárgyak állapotáról alkotott fantáziák döntően befolyásolják az én szerkezetét. A tárgy inkorporációja során minél inkább előtérbe kerül a szadizmus, minél inkább dominál az az érzés, hogy a tárgy darabokra hullott szét, annál nagyobb veszély, hogy az Én – az internalizált tárgy-töredékeihez való kapcsolatában – széthasad.”(Klein,72)

A széteséstől, széthasadástól való félelem alapvető tapasztalat volt József Attila életében, ahogyan mindannyiunk életében az, a művészetben azonban jobban elő tud törni a tudattalan valódi természete, így a félelmek is. „Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim” (Rossz volt, elszéledt szívemtől) mutatja a darabokra szakadt szelfet, amint megtámadja őt akaratán kívül a tudattalan. Valódi időfelfogásunkban a tudattalanban nincsen kronológia, az emlékek, érzelmek, elfojtások traumák mélységük és „nyomhagyásuk”, nem pedig kronológiájuk szerint következnek egymásra.

S. Bergmann tematizálja az idő problémáját a már említett Az idő traumája című recenziójában: „Pszichoanalitikus esetek története bizonyítja, hogy mennyire nehéz feladni az objektív világ idő feletti uralmának képzetét. Az idő feletti korlátlan uralom elismerése veszélyes az én számára, mert az anyától való korai szeparáció traumatikus élményének újraélését és az agresszív –  szexuális ösztönök én kontrolltól független újjáéledését jelentik. Ebből is nyilvánvaló, hogy mennyire erős nárcisztikus elfojtás kellett ahhoz, hogy az objektív idő, mint fogalom bekerüljön a köztudatba.” (Berg,279)

Az írás térhatása, és az idő struktúrája így zavarja össze a tudattalant, mely az írás és olvasás idejét összekapcsolva azt saját időként definiálja és visszavezeti a tudattalanba, abba az „időbe”, amikor még az időből való kiszakadás nem történt meg, azaz nem létezett az idő fogalma. Az idő belső tapasztalat és léteznek különálló, sőt uralhatatlan időegységek az énen belül. Megállapításom, hogy a költészet hozzá tud segíteni ilyen idő élmények megtapasztalásához. „Előttem szalad, megcsókoltam és az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk.” (Most fehér a tűz)  A műalkotások így időket tépnek ki az úgynevezett objektívnek hitt időkből és képesek létrehozni a szabadságként megélt időt. Nem véletlen tehát, hogy Freud az írás mechanizmusát használja példának az idegrendszer, a tudat és tudattalan közötti kapcsolat leírásához. A kultúrába vésett nyom, a művészet „írássá” válása, azaz nyomhagyása képes arra, hogy kiszabadítson minket az úgymond objektív időből és hogy képesek legyünk a saját időnket megélni és élni.

Hogy egy angyal végül kóvályogjon nyelvünk felületén.

 „Angyal kóvályog nyelvünk felületén.” (Kilóméterekkel)


[1]Ez úgy képzelhető el, mintha a tudattalan az érzékelő tudatrendszer közvetítésével érzékelőket nyújtana ki a külvilág felé, amelyek hirtelen visszahúzódnak, miután megízlelték annak ingereit. Tehát, a varázsnotesz esetében kívülről bekövetkező megszakításokat az innervációáram diszkontinuitásával helyettesítettem, a valóságos kontaktus megszűnés helyén pedig, feltételezésemben, az észlelési rendszer periódikusan fellépő ingerelhetetlensége áll. Úgy vélem továbbá, hogy az érzékelő tudatrendszer ezen diszkontinuus üzemmódja képezi az időképzet keletkezésének alapját.” Sigmund Freud: Feljegyzés a” varázsnoteszről” In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum. 1998. p287 (későbbiekben Fvarázs)

[2] Sigmund Freud: Tömegpszichológia. Cserépfalvi Kiadása. 1995. p169

[3] „Hangsúlyozta, mennyire fontosak a szakadások a folyamatos tapasztalás során, amelyek inkább idő-, mint térbeli hasításra utalnak. Példaként az alvó és az éber állapot közötti váltakozásra utalt.” Melanie Klein: A szó előtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999. p72

[4] A térelosztás mint írás az alany távollevővé-válása és tudattalanná válása.” Jacques Derrida: Grammatológia. Életünk. 1991 p107 Későbbiekben: Gr. Derrida az írás idejét sokszor kapcsolatba hozza a teresedéssel, szerinte az írás nemcsak időket, hanem tereket is vág a történelemben.

[5] Ezt a Világra jönni, szót kapni című könyvében fejti ki. Peter Sloterdijk: Világra jönni, szót kapni. Jelenkor. 1999. Továbbiakban: Slot.

[6] „A sürgősség parancsa szerint fogalmazzuk meg a világra vonatkozó alapvető szövegeinket, és az elementáris világteremtésre vonatkozó tudatunk annál mélyebb lesz, minél közelebb kerül tudatunk a nyelv előtti elkerülhetetlenségekhez.”(Slot,89)

[7] Balint Mihály: Az őstörés. Akadémiai Kiadó. Budapest.1994. p94 Továbbiakban: Bálint

[8] Ferenczi Sándor: A szimbólumok ontogenezise. In: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum. 1998. p167

[9] Martin S. Bergman: The Trauma of Time. Psychoanalytic Q. 49: p713 Továbbiakban: Berg

[10] „Lehet, hogy a bonyolult mechanizmusok (élő szervezetek) csak külső körülmények hatására őrzik meg egységüket. Amikor ezek a körülmények kedvezőtlenre fordulnak, a szervezet darabokra esik szét.” (Klein,70)

[11]. „Az első hálózat, a jelölő, a nyelvi anyag egyidejűségben létező struktúra, amiben minden elem meghatározott funkciója az, hogy megkülönböztethető legyen a másiktól; ez a felosztás irányítja egyedül a nyelv elemeinek funkcióit, az ellentétek fonematikus párjait a kinyilatkozás mutatja meg, mely képes szétválasztani a szilárd formákat, ahogyan a legtöbb modern kutatásban azt látjuk, hogy ezt a szétválasztást tűzi ki feladatul önmaga számára.” Jacques Lacan: Ecrits. Routledge. 2001. p139 A szöveget angolból fordítottam. Az eredeti franciával összevetette Horváth Piroska.

[12] Émile Benveniste: Szubjektivitás a nyelvben.. Posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris. 2002. p60

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s