KRITIKA AZ ÉLET ÉS IRODALOMBAN A MEGSZÁMOLT BABÁKRÓL

BENCZI BOGLÁRKA: ÜTNEK, DE SZERETEM

“Czapáry Veronika ledöntött egy tabut. Jól, rosszul, de megtette. A témához bátorság kellett, hiszen a magyar irodalom mindeddig szinte egyáltalán nem foglalkozott egy nagyon is fontos, viszont valóban leírhatatlan témával. A Megszámolt babák egy testileg, lelkileg erősen bántalmazott kislány életéről szól, a narrátor a gyerek, aki elszenvedi a borzalmakat.

A regény mozgatórugója az ambivalencia, és én is ilyen módon viszonyulok a regényhez: hol szeretem, hol nem, hol felkavar, hol nem, de mindvégig érdekel. A történet két világban játszódik, az egyik a valóság, ahol Nikolett szülei aberrációjának eszköze, a másik pedig a babák mikroközössége. A nyolc baba a kislány egyetlen menekülési lehetősége, kétségbeesésében tulajdonságokkal ruházza fel az élettelen tárgyakat, és elhiszi, hogy valóban beszélnek, mozognak. Közéjük menekül. A kislány oldalakon át mutatja be a babákat, hosszasan mesél róluk, a gyermeki hang a végtelenségig naiv, érezhető, hogy a gyerekben mély gyökeret vert a félelem, hogy identitása hihetetlenül ingatag. Az egész olyan, mintha egy oktalan kis állat szenvedéseinek lennék a tanúja olvasás közben.

A cselekmény borzalmas. A gyermeket mindenki bántja, folyamatosan megalázzák a szülei, a drága, jó, tisztességes anya és apa, akik egy panelházban élnek boldogan gyermekeikkel. A szomszédok legalábbis ezt látják. Nikolett élete minden egyes pillanatában retteg. A szavak arcul csapják, az ütések napokig, hetekig fájnak, apja erőszakoskodása pedig kitörölhetetlen emlékképeket éget a tudatába. A gyerek védtelen. Az apja szexuális bántalmazása elől nincs menekvés, az anya nem védi meg, sőt, egyre jobban gyűlöli, mert a gyereket hibáztatja a férje viselkedése miatt. A családban már történt egy tragédia: Niki nővére rejtélyes körülmények között meghalt. Sokáig csak lebegteti az eseményeket az író, ezzel is fokozva azt az érzést, hogy minden megtörténhet. A már halott kislány is az apa „külön bejáratú kislánya” volt, akkor halt meg, amikor menekülni próbált erőszakoskodó apja elől, és beverte a fejét.

A szülők abnormálisak, szórakoztatja őket gyerekük szenvedése. Sokszor azt „játsszák” Nikivel, hogy elhitetik vele: az elhunyt testvére nem is élt soha, csak a „debil” agyának szüleménye. Amikor Niki ájulásig üvölt kétségbeesésében, mert valóban nem hisz már ép elméjében, a szülők jót nevetnek. Máskor meg ok nélkül ütik meg. „Anya (…) állandóan azzal szórakozik mostanában, hogy különböző eszement pillanatokban vág pofán, és közben azon nevet, hogy nem tudtam védekezni. Nagyon nehéz mellette elhaladni úgy, hogy ne üssön.”

A regényben nincs tulajdonképpeni cselekmény, a családi élet egyik ütéstől a másikig, egyik szexuális bántalmazástól a másikig csapong. A gyermeki hang mintha öntudatlan lenne, semmilyen önreflexió nincs, a kislányból minden én-azonosságot kiöltek, két érzés maradt csak meg benne: a szeretetre való féktelen éhség és a mélyről jövő, zsigeri félelem. Környezetének érzékelése annyira elkorcsosult, hogy a gyermek retteg, amikor a szülei egyedül hagyják, attól fél, hogy többet nem jönnek haza. Ha nem jönnének haza, megszűnne az állandó, válogatott bántásokból álló élet, de Niki mégis fél, szereti a szüleit, tartozni akar valahová, akkor is, ha szörnyű dolgokon kell átmennie. Félelmének fizikai megtestesítője mégsem az apa személye, aki folyamatosan zaklatja, hanem a rettegett cukros bácsi, aki bármikor felbukkanhat…

Czapáry száraz, tömör, pattogó mondatai annyira feszültté teszik a regényt, hogy az olvasó könnyen bele tudja élni magát az eseményekbe. A bántalmazott kislány lelkének folyamatai, a pszichés zavarok nyelvi szinten is jelen vannak, az író hitelesen ábrázolja a gyerek személyiségét. Mégis van egy de. A gondosan, vesszőről vesszőre megalkotott mű túl van írva. A visszatérő motívumok tartják egyben a történetet, az idő egybefolyik ezáltal, az események bármikor történhetnek. A regény túlságosan precíz, érezhető az erőfeszítés, hogy Czapáry jó könyvet akart írni. Az irodalmi törekvés jól látható jelei viszont megbocsáthatók a fiatal írónak, könyve megrázó, gondolkodásra késztet: vajon mi folyik a szomszédban?

A kislány, akinek otthona bezárt ajtaja mögött kell rettegnie, ott, ahol a védelem puha köntöse kellene hogy rásimuljon, a könyv végére, amikor már kamaszkorba lép, visszagondol eltűnt babáira: „mégiscsak ki kellett volna ugranom a nyolcadikról…”

KI AKAR BESZÉLNI RÓLA

KI AKAR BESZÉLNI RÓLA
Jassó Judit kritikája a kulturmenza.hu -n 
 “A traumaszöveg az elmondhatatlanról beszél.  Tehát aki a tettel, mások tette miatt kilökődik,  vissza tud-e kerülni a közösségi létbe pusztán  szavakkal? Milyen tere és ideje lesz annak, akitől  elvették a gyermekkorát? Nehéz kortársként írni  erről a témáról, mert nincs idő- és térbeli  elhatárolódás, rátekintés a témára. Más humán  tudományok, pl. pszichológia, szociológia, jogtudomány foglalkoznak vele, s ebben az esetben, ha az irodalom beemeli kanonizált témáinak sorába, először a téma nyelvét kell megtalálni. Ennek a kísérletnek lehetünk szemtanúi, amikor magunk is részeseivé válunk a babák megszámlálásának, ha megértjük Niki szenvedéseit, és végig viszolygunk.” – TOVÁBB