Czapáry Veronika honlapja / Veronika Czapary's website

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: Poros babák a címben

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013
Czapáry Veronika
Poros babák a címben
 

68

(A novella megjelent a Prae Irodalmi Folyóirat 2004/4-es számában. A képen szereplő tükör a szerző műve.)

Olyan gyönyörű és puha volt a lába, érezte azt a finom melegséget, ahogyan átütött rajta a rózsaszín, a bőr rózsaszín ragyogása, megfertőzte, és átélte ezt az egészet, ezt az egész bársonyos melegséget, és a mosolyát, ami áradt belőle, mint fiatal szajhák illata, akik ártatlanok és mégis bűnösebbek a halálnál, mert jobban fertőznek, ezt a tekintetet látta maga előtt.
Csak beszélt mindenről, és közben csatját igazgatta, beszélt New Yorkról, ahol élt, beszélt a fákról, az úszásról, a poros babákról, amiket dédelget és amiről már le kéne szoknia, beszélt mindenről, ami lényeges volt, szőtte és szőtte a történetet, kábán és búsan, lazán és gonoszan csak mondta, mondta.
Mesélte, hogy még nem dolgozta fel őket, hogy nem tud róluk beszélni, ezekről a hihetetlen találkozásokról, amik ott történtek vele, New Yorkban, az örök városban, ami mindig rólad szól, mondta, New York, csak rólad szól, bármerre mész.
– De miért? – kérdezte tőle Aliz kíváncsian.
– Mert annyi álmot vittek oda a bevándorlók, hogy az álmok ott keringenek, szinte érinteni lehet őket a levegőben, olyan gyönyörűek.
Aztán a levegőről beszélt, meg a tenger szagáról, a napfényről, a napsütésről, ami a városban utolér, de hiába faggatta a történetekről, amik vele történtek, nem mesélte el őket.
Ez nagyon titokzatos megjelenést kölcsönzött az egész lényének. Mégis finoman beszélt, közben krémek és mindenféle dolgokat szedett ki a táskájából, hihetetlen segédeszközök kerültek ki, a szemceruzától, a rózsaszín parfümkrémig, mindent előszedett, néha nagy titokzatosan bevonult a vc-be, de kijelentéseiből, olyan báj sugárzott és bőre úgy ragyogott, hogy Aliz legszívesebben hozzányúlt volna,
De tudta ez lehetetlen, ezért csak hallgatta a történeket, amik nem szóltak semmiről, csak róla, amik csak annyiról szóltak, amiről ő nem akar beszélni, amiről hallgatni akar.
– Nem, nem, még nem tisztáztam le magamban ezeket az élményeket. Még nem írtam le őket és nem meséltem el senkinek. Nem tudok róluk beszélni, csak itt van az agyamban, itt dédelgetem őket, akár a poros babáimat.
Szavaiból nosztalgia sugárzott, valami, amivel nem tudott mit kezdeni, valami, amit nem tudott megfogalmazni, ott keverte magában a megfogalmazhatatlant, ott kínlódott és küszködött az élményeivel, saját élményeivel, aminek nem tudott szabályos alakot adni, amit nem tudott elmondani, amik nem voltak sehol, amik ott keringtek körülötte.
Egy ócska bunda volt rajta, de úgy viselte, akár egy királylány, egy sálat tekergetett a nyakán hol ide, hol oda és néha úgy mozgott, mintha ő lenne mindig mindenhol a dáma, aki New Yorkban élt és hazajött. Olyan hihetetlen erő és érzék származott a szavaiból, hogy rózsaszín bőrét már régóta csak csókolta és meg akarta fejteni ezt az egész szenvedélyt, ezt az őrült szenvedélyt eziránt a város iránt, ami áradt belőle, a szenvedélyt, ami rózsaszín bőrével belélegezte a színeket.
Nem tudta önmagát elkapni, nem volt meg az egyik jelölő a láncban, de annyira kétségbeesetten és hatalmas erővel akarta, mint ahogyan felejteni is akart, eközé a két cölöp közé lett kiszúrva a kis énje és így vergődött az emlékezet és felejtés bástyáiban, így úszott az ócska tengerben, gyönyörűen, rózsaszín bőrrel, akár egy dáma, így alakította át maga után a teret, így kényszerített mindenkit mosolyra maga körül, így nyűgözte le őket ezzel az eredeti ősi nőiséggel, ami áradt belőle, mint a fiatal, nagyon fiatal szűz szajhákból, állandóan mintha színpadon lenne, megrendezte magának a függönyöket, a tapsot, a rámeredő tekintetet, eljátszotta azt a darabot, amit életnek neveznek, és közben igyekezett elemezgetni, de nem tudta. Igyekezte megfogni és elengedni a rejtett értelmet, ekkor még fiatal volt, még nem jött rá, hogy nincsen lánc a jelölőben, hogy az egyik vonal hiányzik, nem lesz meg soha, aki ő, és így el fog folyni, szét fog forgácsolódni végtelenben.
Bőréből valami kislányos gyengédség áradt, ahogyan megjelent szakadt és régi fürdőruhájában a strandon, ott is úgy mozgott, mint egy dáma és mi hittünk neki, mi elhittük, hogy ki ő. A pillanatot ábrázoló csatot úgy tűzte a hajába, mintha gyémántból és rubinból lenne, mindig megrendezte magának a felületet, a színházat, a játékot, a függönyöket, mozgott és beszélt, áradt belőle a szajha melegség és rózsaszín bőre úgy világított, hogy szinte kivilágított mindent maga körül, az ablakokat, az embereket.
– Nem lehet ezt így tovább csinálni – ütött le egy akkordot a beszélgetésben. – Nem őrizgethetem a poros babáimat, örökké.
– Ezt ő mondta? – kérdezte.
– Nem, ő ezt nem tudta volna így megfogalmazni.
Aztán New Yorkról beszélt, persze minden személyesség nélkül, a napsütésről, a parkokról és a szórakozóhelyeiről, az utcákról, ahol néha leszólított embereket lazán sétálgatva a sálját igazgatva, beszélt mindenről, és mégis utána csak egy kopottas csönd maradt, mint az ódivatú képeslapok sajátja, valami végtelen ki nem számítható beszéd az időben, utána csak valami megfoghatatlan dámaság maradt, valami, ami arról beszél hogy a kék hegyek a nyugati parton, mennyire gyönyörűek, hogy milyenek azok a kék hegyek a gyönyörű kék levegőben és hogy kit látogatott meg, amikor arra járt, milyen volt, milyen volt ez a realitás, amely ismét csak a megfoghatatlanság végső csöndjébe ereszkedik alá, valahova ahol sötétség van, és ekkor megfoghatatlan sötétség jutott eszébe, ahogyan nem engedi át a sugarakat, a barátsága,
egy ostoba és tüskés mozdulat, egy végtelen lánc, egy újabb óra, egy
kissé kivilágított tér, egy kissé túlságosan is kivilágított tér a függönyök között,
a színházban.

Megrendezte a színdarabot, úgy rendezte meg ő is a sajátját, állandóan színdarabokat rendezett, New Yorkban, ahol a levegő annyira valóságos, ahonnan belátni az egész nyugati vidéket, ahonnan Manhattant látta,
Manhattant azokkal a hatalmas házakkal és szerette, imádta a várost.

Végül felöltözött, úgy döntött ideje indulni. Megevett egy fél főzeléket, egy kávét egy másik helyen, ahol szerinte nagyon olcsó volt, beszaladt egy boltba, hogy krémet kenjen ingyen az arcára az ottani próbakrémekből. Profi vlt ezekben. Ahogy kiszaladt a boltból, diadalittasan, sikerült, és hirtelen megértette milyen számára belakni a teret, milyen az a tér, ahol él, és ahonnan minduntalan kiszakít, kitép egy darabot, világosan és szögletesen, kitépi a térből a darabot, kiszakítja, megszerzi, bekebelezi a térből neki kijáró darabot,
csupán a létezésével ragadja meg, álomittasan a felhők mögül, mintha még mindig az örök városban élne, New Yrokban, ahol keringenek és a szabad éghajlaton, talán ahogyan a szél fúj, magukra találnak az álmok,
a városban, ahol örökké élnek és megragadnak az álmok,
a városban, ahol végképp szembesült vele, álomban él, az álmok tétova és biztos felülete elragadja, magával rántja egy darabba, oda ahol él, a felejtései és álmai birodalmába,
hogy a város
nem hagyja élni és már nem fog felejteni
a város
mindig újra és újra magáévá teszi
soha nem volt szerelmes, soha nem tudta lenyűgözni egyetlen férfi sem
de a város
a városba szerelmes, a városba, ahol minden megtörténhet és ezért minduntalan hangoztatta
jeleket adva, rózsaszín húsával élve a színeket, hogy ő
egy kalandornő
a városban

a város, mint egy térkép, a city like a text, magáévá varázsolja és mindig mindig újra és újra megalázza
de ő a szép gyönyörű 17. századból való kalandornő túléli
hiszen ez a lényege
túlélni
a felejtés és igazság bizodalmában
túlélni a lehetetlent.

Tagged with:

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: A vágy

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika
A vágy

Sep26^48

( A szöveg megjelent a Prae Folyóirat 2004 / 03 -as számában. A képen szereplő tükör a szerző munkája.)

Úgy szeretkezett vele, mintha mindig is ismerte volna a hangját, az érintését, és az egész testét kívülről belülről, akár az oroszlánok. Nem, kellett sok ehhez a hanghoz, már megírta régen, mielőtt megtörtént volna, pontosan tudta, mi hogyan fog történni, hogyan vágódnak hirtelen bele minduntalan ugyanabba a fehérségbe, és hogyan következik egymás után egy-két szebbnél szebb orgazmus. Egészen mindegy hogyan csinálták, télen vagy nyáron, a ragyogó napsütésben izzadtan, vagy a hideg lakásban, esetleg ősszel, mert mindig ugyanabba a villamos áramütésbe rántotta őket a vágy, megfeketítve és tönkretéve minden addigi szerelmet, elhomályosítva minden képet, amit előtte őriztek a szívekben, az a lágy fehérség egyszerűen csak magával rántotta őket, magával a végtelenbe.
A tér, ahogyan belakták és a tér, ahol találkoztak a forró Alexandriára emlékeztette, a város izzadt lépcsőire, ahol tereket fogott és megint újra és újra kiújult a vágy, ez az áttetsző fehérség, amely hosszan és végzetesen körbefogja a lelkeket, forgó ütemben, lassú rázkódással és végtelen szerelemmel. Nem volt mit tenni, ez a hang, ez a név, akár egy forró ütem újra befogta, ahogyan egymást keresték, egymást találták, és keresték újra, izzadt csuklókkal, nedvességtől csöpögve, a vágy újra és újra feltörő hófehér örvényében, az izzadt csuklókon, a kezeken, az ölelés végtelenjén ott érződött a halhatatlanság, a halhatatlanság lehelete.
Lehetnék halhatatlan is, akár az angyalok. De nem vagyok.
Mindig minden reggel. A naplemente. A tenger. Minden ott volt. A romos halmok. Az utcák tétova sikátorai, akár egy labirintus, és minden reggel újra elöntötte őket, magával ragadta a vágy, a félhomályban, a csöpögő fényben, az ágyékokban, a hideg szelektől fújt mediterrán éghajlaton, ott, ahol a füge és barack titokzatos illata a keveredett a fűszerekkel, mindig egymást keresték, mindig egymást találták minden testben.
Már nem lehetett többet szeretkezni, már nem volt idő, amikor a színek ennyire nyilvánvalóan megegyeztek volna a szerelemmel, már nem volt idő, több az idő múlására, az édes ébredésre, a hangokra, amiket kiadtak magukból és a kezekre, a kezek sétájára a testen.
Zavarba ejtő fehérség. Mindig magával ránt egy újabb orgazmus felé a csöpögő félelem, a kitágult szem, ez a tágra zárt szem, ez az újabb hangokon beszélő nevetséges beszéd.
És újra és újra.
Szerelmem. My love. Minden néven szólított gyengédség. Ájult ütemek. Tágra zárt szemek. Újabb orgazmus. Megint megint újra kitágult a tér.
A szobában a tárgyak között újra ugyanaz az áttetsző fehérség.
Megint egy lágy hang. Egy őrült érintés.
Egy simogatás. Csak most újra és újra. Megint itt vagyok otthon.

Nem volt idő, amikor meg ne tettük volna.
Megtettük minden pillanatban, akkor is, amikor elszólított a város zuhataga.
Akkor is, amikor el kellett menni, amikor más dolgunk volt. Ott égett bennünk minden pillanatban a megtalálás hangsugárzása, a megtalálás vágyakozása.

Nem lehetett mit tenni, nem voltak újabb pillanatok.
Az érintések közötti idő nem számított. Csak lassú és biztos halállal szerették egymást az újra kinyíló térben.
A szobák hatalmasak voltak és az élményről minduntalan készültek beszámolók, képek, rögzítések, az élmény rögzítésére tett néma kísérletek.

Minden újra közelebb jött a szemfényvesztő távolságban.

Egy újra feltörő pillanatban újabb égzuhanás.
Igen, az áldomás közelebb hozza a perceket, közelebb hozza az esőt, a testek szeretkezésének látványát. Akármilyen közel van a tenger, akármilyen közel van a tenger sós homokja és illata a fűszeres levegőben minduntalan megtalál a vágy, újra feltörő vágy, megint csak egy újabb vágy.

Megkívánás.
Mindegy melyik szoba az, ahova halad.
Csak ezt tévesztette el. A szobák számát. A többi mind rendben volt.

És a tenger? Havas és dermesztő ünnepek.
A virágos nyárban, virágos szoknyával, virágos tekintettel, ott ég benne minduntalan a vágy.
A vágy.
Zavarba ejtő ünnepek.
Nem volt mit tenni. About pleasure.
A gyönyörről szólt a dallam minduntalan.
A gyönyörről szólt a dal minduntalan.
A gyönyör zavarba ejtő és hullámos szerepéről az emberiség történelmében.
A gyönyör végtelen hosszú rándulásairól a testek történelmében. Herstory.

Az arcokról, amik ezen múlnak. Az arcokról, amiket a gyönyörök kapnak élvezéskor.
Az arcokról, amik selymesek és lágyak, hosszan megtalálósak, elmesélik az összes történetet, ami ezzel függ össze, ami az egésszel összefügg, ami megtörtént a végtelen fehér időben, ami megtörtént a halandó és múló időben, történetláncok, történetszemcsék, történelemláncok, lassú, néma, titokzatos dallamok a vágyak történelméről, a mindig kiújuló keretről és a testekről, akik egymásnak adják az élvezetet, és szeretik a testeket, akár önmagukat.
A testem, ami téged szeret, akár önmagamat.
Szerethetlek-e máshogyan, mint önmagamat?
Adhatok-e többet, mint önmagamat? Adhatok-e egyáltalán?

Lassú és fáradt hinta. A lába fehér. Hófehér. Hintázik. Közben mosolyog. A szerelemért megszülettem, suttogja. Ezért a néma dallamért, ezt vizsgálom. Minduntalan a vágyak történelmében, újra és újra, ezt vizsgálom.
A testek minduntalan felépülő forradalma újra előhívja a vágyakat, életre kelti a félelmet, megalázza a testeket, a testeket, amik egészen biztosan meghalnak a múló időben, nem úgy mint az írások, a testek különböznek az írásokról, meghalnak és véget érnek.
A térben és időben létezésnek eme elve felforgató.
Vágy. Vágy a halhatatlanságra, minden testben ott létezik a vágy, a meredő és végtelen vágy, a kétségbeesett és könyörgő vágy a halhatatlanságra. Egyetlen test sem akar meghalni. Nem akarja, hogy vékony és rózsaszín bőr átváltozzon öreggé és ráncossá, hogy a feszes fiatal combok védtelenek legyenek,
nem, a testek nem akarnak meghalni,
igazán megértek újra és újra a halhatatlanságra.

Csak egyetlen csók, egyetlen kezekbe kulcsolt kéz, egyetlen tekintet, egyetlen újabb villamosütés a megújuló ütemben, a megújuló összeolvadásban, a test megnevezhetetlen egyesítésében, a simításban, a macskaszőrben, a gondolatokban, amik ekörül forognak, az életben, a halálban, a szövegben, szöveg testében és az írás gyönyörében.
Újra átfutó ütemben megint megtalállak.
Hallom hangod megint az éjszakában.
Nem beszélek, eltompulok, néma ütemet a vágynak, megint egy érintése, megint az összekulcsolódó kezek néma játéka, a halál és az élet kettős természete a harmadik mellett. A másik másikját megint megtaláltam.
Testre zuhanások. Textre zuhanások.
Újra és újra, mindig az éjszakában.
Már nem találtam mást. Már nem találtam újabb kielégítését a vágynak.
A maszturbáció órái következnek. Mikor jön az édes? Mikorra várjam? Mennyit és mikor maszturbáljak? Hogyan maszturbáljak? Gondoljak rá és mennyit? Csak a kezemmel csináljam, vagy használjak más tárgyakat is? Simogassam a mellem és közben a klitoriszom, vagy csak a klitoriszom és a vaginám?
Semmi nem tűnik egy pillanatnak.
Minden egy újabb pillanatnak tűnik újra és újra.
Megint és megint. Az évek. Már hatvan éves lettem.

Nem szóltam semmit, mindig a szöveg szólt helyettem, meg-meg állva újra és újra a nappalokban. Nem szóltam semmit, mindig a szöveg szólt helyettem megváltozott hangon az újra feltörő fényben, a vonatokban a fehér fényben meg-meg állva, az állomások közötti útvonalban, nem szóltam semmit,
a szöveg szólt helyettem meg meg állva az újra feltörő fényben újra és újra,
az állomások közötti némaságban, a betűkben, amik feléledtek, a fehér hotel rabjaihoz,
nem szóltam semmit, a szöveg szólt helyettem a némaságban,
nem szóltam semmit, csak megfeszítve némán álltam.

Talán beszéljek hozzád, mondjak pár szót a némaságról? A megnevezhetetlen csendről? Magáról a megnevezhetetlenről?
Talán beszéljek megint a némaságról?
A feltörés közötti angyalokról? A holnapokról? A néma táncról? Az órákról, amik mindig újra járnak? A halálfélelemről? Beszéljek neked a halhatatlan angyalokról? És a halálfélelemről?
Talán a megnevezhetetlen beszél az ottani városokról. Talán a megnevezhetetlen megint újra szárnyakat kap és megint beszél a néma vizeknek néma városairól, a néma angyalokról, akik szárnyakat kaptak a néma városokban, és így lettek a szárnytalan emberek szimbólumaivá.
Szárnyakat kaptak. Hatalmas, jól körvonalazható, végtelen szárnyakat.
Fehér, sárga és piros szárnyakat a hallgatásban.

Újra egy reggel. Újra egy üdvözült és ájult angyal.
Megint feléled a vágy. Már hagyom előtörni. Megint egy szeretkezés nappal, az éjszaka előtti félhomályban. Csak egy gyors szeretkezés, egy aktus maga, néma és hangtalan, simogatásokkal, és áramütésekkel terhes, saját hangomat hallom benne és a másikét, mintha mindkettő valahonnan távolról, nagyon távolról szólna a hatalmas baldahinos ágyon, a tükrökkel kirakott néma szobákban.

Éjjel ébredek fel, mindig minden reggel maga a szöveg az, amire csak én ébredek fel.
Belülről jövő lágy dallamok. Nem hagynak élni. Megint szólnak. Megint szólnak, arccal a reggeleknek.
Nem, már nincsen hangom, már nem akarok beszélni egyetlen szót sem.

Ezekről nem tudtunk semmit.
Csak egyetlen egy dolgot tudtunk. Hogy az áttetsző és végtelen nyelv halhatatlan.

Tagged with:

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: Fényfüggöny és oroszlán

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika
Fényfüggöny és oroszlán

t21

(A szöveg megjelent a FRISS DIÓ-ban (A Műhely kör antológiája), JAK+PRAE.HU, 2011 . A képen szereplő tükröt a szerző készítette.)

Elege lett a tükrökből és volt olyan, hogy több évre abbahagyta a mesélést. Hallgattak a falak, és egymás vállára fektetve karjukat, halhatatlan suttogással találgatták négyesben a négyszögletesség titkát, hallgatott a bársonyos pók, és a fekete szörnyek is az asztalon. Puha bársonyos melegség. Lassú reggel, bámulgatta, milyen is a reggel, vizes vagy száraz, kék-e megfelelőképpen, vagy inkább mész szagú, mégis a legmeggondolandóbb kérdés az volt, szeret-e ezen a reggelen élni és milyenek a fák, a nap bársonyosan kék-e és ezüstösen napfénnyel teli vagy csak sötétség lesz ma is mindenhol, ezt latolgatta, de előre nem tudta eldönteni, milyen nap is lesz ma.
Kiment a konyhába és azon gondolkozott főzzön-e kávét, aztán eszébe jutott, hogy tegnap még érthetetlen történeteket követeltek tőle a falak, hogy mindig csak követelnek, és ő soha nem jön rá a titokra, csak a pókokról, a nosztalgiával átszabdalt évekről tud nyilatkozni. Erre gondolt, az ezüstös fényű levelekre a nyári égbolton, a kiapadhatatlan vágyakozásra, a víz kékjére, mintha állandóan csak fürdeni akarna.
A nők általában főznek, nem kell ma senkinek sem megfelelni, és különben is, nehéz kivánszorogni a konyhába, csontocskáit mozgatni, a lábát sem akarta igazán súrolni, nem tudta eldönteni, gyűlölje-e a mai napot, mindenesetre több okból is megtehetné. Mert nincs itt ő, mert utazgat, mert nem ugyanolyan a víz kék fénye, mint tegnap, mert ma elfáradt és nincsen szerelem, mert a fény árnyéka sem úgy játszik ezüstös a fákon, ahogy holnapután fog és az íróasztal sem mozdul meg. Ez mind ok a szomorúságra, a nosztalgiával átszabdalt évekről nem is beszélve. Vajon minden egyes alkalommal csalódunk, nem tudta. Nem tudta eldönteni azt sem, mennyire komoly ez a csalódás, összefügg-e a fényfüggönnyel és az oroszlánnal, vagy csak a cím miatt van minden, az egyetemes szeretet árad.

A talaj indokot adott arra, hogy ne egyenesen álljon, ezt a problémát vizsgálgatva úgy feküdt le időnként, vannak bizonyos dolgok, amik megtörténnek, de mi van a megtörténhetetlenekkel? Amik titkosak, nem elmondhatóak, nem elbeszélhetőek, ellenállnak minden szónak és minden kísértésnek. Például nem lehet leírni az ezüstök kék fákat annak, aki még sosem látta? A fűszeres levegőből szippantott, rozmaringot evett és nagyon sokszor egy-két mézcsepp is beleesett a sóhajtásba, a nosztalgiával átszabdalt évekbe, mégsem lehetett tudni, hogyan lesz keserédes a fáradtság, hogy mikor gondolkodik újra a szavakon, hogy a fényfüggöny, csak azt tudta, szeret élni, szereti a méz ízét a köveken, rozmaringot evett, és számtalan dologról azt mondta, tud mindent, ezért gyakran felsóhajtott olyankor, amikor eszébe jutott a fájdalom. Fel sem tudta sorolni hibáit, . Rrengeteg van. A szomorú kategóriába esett sok érzés és szenvedett. Bár szeretett az ötödiken lakni, szerette a nők illatát és a keserédes levegőt, de a hetediken jött rá, milyen férfinak lenni, szerette kategorikusan kijelenteni, hogy ő oroszlán akart valamikor lenni és kitekinteni az ablakon. Érezni, ahogyan átfúj a szél a házakon, a testén, és minden nap nézni a napot, ahogyan fényfüggönyt bocsát ki le és minden olyan eszeveszettül ragyog.

, Rragyog az utca, a házak, vannak napok, amikor jó kiteregetni, mert a ruhákon is átsüt a fény és lengedeznek. Voltak hibák, amiket soha nem bocsátott meg és újra elővette, mit kellett volna éppen ott abban a pillanatban másképpen. A keserédes beletörődés sem jött mindig automatikusan. Nem tudta eldönteni, reális-e ő saját maga. Reális-e a szépséges hétköznap, a diktálás, a fehér fény.

Nem voltak mozdulatok, amit kihagyott, a titkokon gondolkozott, csak ült és jegyzetelt, egy olyan jegyzetfüzetbe, amiből kisatírozta a szavakat. Fontos volt a radírozás aktusa, a maradandóságra emlékeztette, csak azért alkotott, hogy meg legyen a boldogító eszeveszett öröme a mondatok satírozása láttán, amiket kimondott, aztán leírt, kitörölt, leírt, kitörölt, egész jól el lehetett ezzel szórakozni éveket. Ha valamilyen csodálatos szót vagy mondatot sikerült találtnia, nagyon örült, amit aztán rögtön elfelejtett. Amikor ilyen szép mondatot megtalált, úgy érezte szeret lenni és ha felajánlanák sem cserélné lel az életét mássalra.

A fájdalom néma sziklái a hallgatással kikövezett úton, a feledékenység kövei, a satírozás felett érzett öröm boldogsággal töltötte el, gondolkodott, mit kellene és mit nem, leírni, milyen mondatokat lehetne papírra vetni, milyen mondatokkal kellene a szép papírt megtölteni, a szerelem maradandóság, és átitatott tájain, az újra megsárguló levelekkel, írt titokban írt naplót, de ezt nem árulta el senkinek, ez örök titok maradt, akár a néma fák árnyéka.

A nyár szép volt, és eltűnt. A fájdalom, sírás és összeroskadása a múlté volt, elhervadt egy másik idősíkban, aztán fantomja élt tovább, továbblibbenve a mezőn. A reggelek fényessé ragadntak, . aAz emlékezet homályból előásott szavakban nem volt biztos, csontocskái a virág itatta tájon mégiscsak elvitték oda, ahol fényessé ragadtak a szelepek. ott voltak a reggelek.

A néma reggelek, mint fényessé ragadt szelepek, tűnődött ez jó mondat-e. Nem hiába állt betűkből jött rá, ő is teremtett lény. Amikor felébredt, be kellett ismernie, jó felébredni, a. A hallgatására gondolt, amit az évek alatt megszerzett, az átlátszatlan birodalomban a csupa átlátszó tükör a hallgatással volt egyenlő. Rohanó léptek, megszokta már.

Tudta fel kell ébrednie, legszívesebben szárnyalt volna még azon a vonalon, ahol az azúrkék felhők összeérnek, a prizmás látásmód kerül érvénybe, ahol szárnyal, a hallgatásból nincsen kivezető út, tudta, fel kell ébrednie, és ezt a halál felé vezető napok néma tompasága követi, egyre több nap. Az előző regényben a négy fal közé volt zárva, a folyosón végzetesen felerősödött az emberi hangok zúgássára felébredt. A magány óta nem volt idő az átlátszó világban, csupán a gyönyörű mondatok, és világító fehér nap, ceruzával firkált üzenetek, és selymessé vált mondatok az átlátszó kövön. A mondatok lelkében jártak, a gyönyörű mondatok megformálására tett kísérlet is beszélt hozzáet, újabb szavak a nyelv végtelenjében, amiket nem felejtett. Ostoba álombeli félreértés, gondolta, a világító asztalkára gondolt, hogyan ad számot majd erről, mindez hallatszik, a börtön cellájába kapaszkodva, ostoba, álombeli félreértés.

Mindig az vész el, ami a legfontosabb.

„Elvesztettem a mandzsettagombomat”. Félálomban és ezek a szavak erősítették fel azt a tudatállapotot, ami félálomban éri az embert két ébredés között, ugyancsak álom. Az oroszlán ostoba álombeli félreértés. Rosszul értelmezett csalódás. Ám ilyesmi árt az ember szívének.

Leült a székre és azt gondolta: Pedig gerincem íve oly szép, oly titokzatosan tökéletes. Az egyik titok, hogy honnan jutott eszébe ez az idézet. A csillogó hullámokra gondolt, a napfényre, ami jókedvre deríti. Ami megmaradt belőle, eloszlott. Markolászta smaragdszín hátlapját, a sóhaj suttogássá olvadt, gerince íve oly szép, oly titokzatosan tökéletes. Az ottani dombok, a tavak bánata, éjjel nappal őt szerette volna, csókolgatni mézízű combjait. Tudta, a kék neheztelés a gyönyörű fák mellett hajnalig újra megidézik az otthoni hangulatot, a felejthetetlent, nem lehet vele tappogva járni. ÓHirtelen óarany villanyfény árad szét és ennek nagyon örül, mert megérezte a szerelem ízét, a csókok harmatát,. a bársonyos fehérséget.

– Csak fantomok. Elméletileg szeretnék felébredni. Lázálmok és furcsa látomások gyötörnek. Pedig élő vagyok és valódi. Gerincem íve oly szép, titokzatosan tökéletes.
SMérhetetlenül szomorú, amikor rájön, ő is teremtett lény, de túlteszi magát rajta. Fantomokkal élni örökké, meghívni saját magát egy kivégzésre, kiderül számára, ő az egyetlen élő és valódi. Felvesztt egy maradék lehasított maradék követ, fényt, megpróbállt összeállítani egy összefüggő mondatot, hiába, csupa zavaros, torz, szétszabdalt szó, mint a rozsdamentesre száradt idő, követte őket a végeláthatatlan folyosókon, túl mindenen, az előző regényben rabságban tartókat, túl a könnyeken, a révületes idő árnyékában.

Követte őket, követte a fantomok árnyékát, elevenen még mindig, a titok volt csak az volt, hogyan lehet hosszan, szemrebbenés nélkül élni, mintha nem lenne ugyanaz semmi, nem lenne minden soha mindig ugyanaz.
„Soha többé nem lehetek árnyas völgyeikben?” Jobb erre nem gondolni. A levegő fénnyel telikt meg, szeretett volna a napon lenni, érezni, ahogyan a fényfüggöny örökké árad, lemondani a hosszan tartó fájdalomról, maradéktalan élni, nem az árnyakkal, hanem örökkön-örökké körbe-körbe járkálni a folyosókon.

Ez lesz maga az őrület, és megigazgatta mamuszát is és a csontocskáit.

A szerelem közelről és távolról vicces, mégis olyan maradandóan kecses s. Eelbűvölő, kellemes, mindig át kell gondolnia, hogyan kell használni az „elbűvölő” szót, a széllel egy irányban élni, az örömöt, ami a gyerekeket fogja el, ha örömüket lelik a neszekkel teli világban.

Felébredt álmatlanságából. Az élő és valódi tapintható látomásokból sikerült egy szövetet összerakni. Hát valóban soha többé nem lehetek árnyas redőik közt, völgyeikben? Behódolok, kísértetek, paródiák. Behódolok, bár értelmetlen ez a mondat, lerúgva mamuszát, toporzékolni áncolni kezdett. Tudta, csak a látomásokból és a fantomokból szívhat energiát, akik körülveszik, végig kell csinálnia, végigmenni az összes lépcsőfokon, jobb dolga nem lévén a fokok számolásába kezdett, már száz fölött járt, amikor hirtelen megbotlott, és észrevette, hogy a levegő fénnyel teli fény és óarany.

Az íróasztalára nézett és rá gondolt. Megnyugtatta, ha rá gondol, már mióta itt ül itt, a végtelenségig számlálgatja az időórát, a házak állandósulnak, a nap süt, a fák is kékek, attól a pillanattól kezdve ugyanis sok minden megváltozott. A sejtekbe a fotoszintézis során jut el a háromdimenziós tér, a csontok érzik a csöndet, szeretet nélkül maradnak elrepülnének. Érezte a fehérséget, a gravitációt, a csontjait, amint lehúzzák a földre. Rágcsálni a levegőt és egy asztalnál ülni az órákkal, igazán eleven fényes érzés. Már csak az lenne szórakoztatóbb, ha kiderülne nincsen semmi sem szórakoztatóbb.

Ezek a mondatok, mint a homlokmetszetek, tetszettek, csontos kezeivel a toll fölé görnyedve tetszettek- Satírozás, leírás, satírozás.igyekezett leírni. Emlékezett a tárgyakra vágyra. Ott üÜlt naphosszat, olyankor óarany fény árad szét, mesélni kell a sötétben is, és hozzálépni a papucsával, ha csak egy szót válthatna vele, ha nem történt meg, ahogyan hanem elképzelte?

Testének minden egyes kiterjedése és a csontjai is. Érzékelte a kiterjedést, amit a térben foglalt el. Még hogyan mozgott! A levegő szinte hasította a tájat és a kórházban találta magát. Erről ábránlmodozott, hogy a fényfüggöny betakarja és az oroszlán is vele van, a teste lebénul. és elveszíti önmagát, nem veszi észre, hogy kettő van belőle, ő pedig csak gondolkodik, gondolkodik, de ez már olyan régen a másik, mert a másik, mert a fák, a fantomok és, a képzeletvilág, a szerelmei és a valóság, hogyan lehet kettő a kettőből egy. Vannak átfedések. Csak a szerelemben egyesül a kettő.

Alig maradt valami a térből. Az egyik már régen nem figyelt a szavaikra, a másik otthagyta az egyiket, és elindult oda, ahol hangjukból ítélve hozzá hasonló lények simogatták selymesen a hajukat. Köntöse szárnyait igazgatta. Alig maradt valami a térből. A másik nem tudta mit tegyen. A börtönőr zubbonyának hátán mészjel fehérlett, csak ült, írása fölé görnyedve, meghívta magát egy kivégzésre és azon gondolkozott, akár Nabokov, írjon-e le egyáltalán valamit, vagy mindörökre a bársonyos pókkal érintkezzen, csak hallgasson, amikor ezüstösen csillognak a fák és a két éjszaka összeér.

A függéstől összeférhetetlenné válnak és véglegesen összekuszálódnak a gondolatok, amikor az őrület elönti az agyat ő mindig a tengerparton zokog, a amikor bársonyos fehérség megsimogatja és van szerelem, vagy csak úgy jó élni, ha időktől fogva a, hullámzások, a nosztalgiával átszabdalt évek, a bársonyos pókok, az asztalon is óarany fényben áznak és beszélni kezdenek, erősséggel átvilágít mindenen és a csodával határos módon kikövetkeztethetetlen és egyetemes.

Szeretett volna nem létezni, de látta, ez lehetetlen.

Így örökké csak azon gondolkozik hat, létezik-e. Titok, hogy kKi írja meg a halottaknak, a temetetlen élő halottaknak a könyvet? Ki fogja lediktálni a fényeket, a napsugár pásztázását a bőrütötte foltokon? A húst? Az eső mosdatta fákat, a szerpentint, a hazugságot, a és szerelmet, a test kívánalmait, minden gondolatát, ami ő volt és mégsem volt önmaga?.

Tudta már.

Tagged with:

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: A nő teste

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika

A nő teste

100

(A szöveg megjelent az IRODALMI SZEMLE 2003 decemberi számában. A lámpát a szerző készítette ólmozott üveg technikával.)

Lassan elkezdte csókolni a nő testét. Minden egyes bőrdarabot külön szemügyre véve elidőzött egy darabig a bőrön, a testén, mintha az örökkévalóságig időzne el egy-egy testrészen, úgy próbált minél nagyobb élvezetet okozni neki. Beszívta az illatát. A teste, ez a finom bőr igazán meghatotta. Ezen a vékony hártyán kezdett el gondolkodni, amely alatt ott van a hús, és amely elválasztja a külvilágtól a testet, mely világos és jól érzékelhető körvonalat ad neki, a teste, ez az érzékeny bőrdarab, a teste, ez a vékony felület, a bőre, mely oly jellemzően megismerhető szagot árasztott, az ő szagát, a nő szagát.

 Imádta csókolni a bőrét és nem tudott betelni ezzel a testtel, ezzel a bőrrel, egyre jobban csókolta és a nő egyre jobban élvezte. Minél többet csókolta, annál jobban érezte, hogy még többet kellene csókolnia, hogy akár évezredekig elidőzne ezen a bőrön, a nő testén, a nő textualizált testén.

 Aztán megcsókolta a fülét, a fülcimpáját és egyre jobban érezte a vad illatot, amelyet a nő kilehel magából és amely egyre jobban érezhető és őt egyre-egyre mélyebbre hajtja a vágy őrületében. Elképzelhetetlen volt érezni ezt az illatot, amit ez a nő árasztott, elképzelhetetlenül keveredett az illata a legdrágább parfümökkel és azzal a vad testi illattal, amit csak nagyon fiatal szeretőkön érezni, akiknek bűnös és mégis oly ártatlan a testük. Az illata ragyogóan csak erre a nőre emlékeztette, erre az egyetlen nőre, akiből ez az illat áradt, nem áradhatott másból, csak belőle. Eszébe jutottak, a nők, akikkel azelőtt szeretkezett. Eszébe jutottak a nők, akikkel előtte volt, vagy közben az is, hogy milyen illatuk volt. Vadítóan mások. Ahogyan nem lehet összetéveszteni a szemüket, úgy az illatukat sem. Az illatuk, ez a bársonyos fehérség lenyűgözte mindig újra és újra, a nők rózsaszín és puha combjai, a nők egyedi és erotikus illata, mindig újra és újra szerelemre kényszerítette, hogy szeresse, szeresse a nőket, szeresse a testüket, a hangjukat, szeresse azt a végtelen finomságot, amiben léteznek, hogy csak szeresse őket.

  A nők. Igen látta a szeme előtt valamennyit. A nők. Ahogyan mozogtak és ahogyan a rózsaszín bőr értelmet nyert bennük. Ahogyan letették valahova a cuccaikat, ahogyan festették magukat, ahogyan magukkal cipelték mindazokat a dolgokat, amik csak nőkre jellemzőek.

 Nők. Ez mindig külön értelmet nyert bennük.

 Ennek a nőnek nyirkos bőre volt és a jól ismert illatot árasztotta.

Nők. Mindre emlékezett. Imádta magába szívni testük melegét. Imádta, ahogyan beszélnek hozzá, imádta azt a rózsaszín bőrt, amiből megfogalmazódtak, a testük rózsaszín melegét, a bőr puhaságát, mely elválasztja őket az örökkévalóságtól.

 Nehéz volt leírni ezt az érzést, hiszen el lehet-e mondani a cseresznye ízét annak, aki soha nem próbálta, soha nem kóstolta, soha nem vette szájába mindezt. A nők lágyan simuló bőre, a nők, ahogyan megfogalmazták önmaguk.

És mindig csak erre akart emlékezni. Ahogyan belemerül ebbe a szerelembe, ahogyan magába szívja a nő rózsaszín bőrét, ahogyan csókolja és csókolja a testet.

 A nő széttárta a lábát és ő elkezdte csókolni a combjait belülről, ezeket a kecses csontokat, ahogyan kirajzolódott rajta a bőr, a bőr rózsaszín illata és varázsa, ahogyan egyre jobban belegomolyodott és magáévá tette a vágyat. Szétnyitotta a nő combjait, keze és szája megtalálta, amit keresett, elkezdte csókolgatni a nő klitoriszát, elkezdte csókolgatni a nő vörös szövetét egyre és egyre jobban és még mindig, és nem volt jobb vagy különlegesebb érzés, mint mikor a bőrét csókolgatta. Imádta széttárni ezeket a lábakat és imádta azt a vörös rejtelmet, ami a lába között elterült, imádta a szagát, tapintását, a színét, imádta, ahogyan a nő ezzel eljut a csúcsra, imádta és élvezte, ahogyan megérinti ezt és őt, a nő.

  Aztán tovább csókolgatta a mellét, a testét, a bőrét, és mindenhol, ahova csak elért a nyelve, ahogyan csak még többet tudott neki adni, a nő testének, még több élvezetet. Minderről nem tudta mikor zajlik, nappal vagy éjszaka, csak arra emlékezett, csak az derengett fel az emlékezet homályából, hogy a nőnek mindenhol van nemi szerve, a nő mindenhol élvezett és elélvezett és hogy a bőre illata jó, meg hogy hatalmas fehér függönyök voltak a szobában, a szellő meglebegtette őket és ez végtelen világosságba hozta a szobát, ahol mindez történt, nem emlékezett, hogy ez lámpa, vagy a nappal világossága volt-e.

  Képtelen volt betelni ezzel az élménnyel, képtelen volt betelni a nő testével, ezzel a textualizált darabbal, az illatával, a nyögéseivel és saját magával, mindazzal, amekkora élvezet tudott neki okozni, ahogyan az illata újra és újra körül lengte, ahogyan az illata újra megérintette, ahogyan az illata megint magával ragadta, ez a gyümölcs és áfonya illat keveréke, és amikor a nőkre gondolt, a régiekre, akikkel szeretkezett, mindig az illatuk jutott eszébe, az édeskés és kissé fanyarkás illat, vagy a friss narancsillat, vagy a tópart illata, mindig ezek, a mély szaguk emlékeztette rájuk, a nőkre, akikkel szeretkezett, a nőkre, akikkel együtt volt, a nőkre, akiknek mélyére belenézett, a nőkre, akiket nem tudott megfogalmazni és magáévá tenni soha, a nőkre, akiket nem értett meg, a nőkre, akiket mindig csodált, de nem tudott elkapni soha. A nőkre, akik épp ezért éppúgy fájtak, akár az élet.

  Nők. Nők. Nők. Bársonyos tekintetű, szépséges nők. Eltúlzott nimfák és boldog utazók. Nők, nők, nők, olyan kecsesen rakjátok lábaitokat, olyan határtalan és végtelen minden mozdulat, amivel lépkedtek, olyan sűrű levegő vesz körül benneteket, nem értem, hogyan lettetek elnémítva az évezredek folyamán, nem értem hogyan történhetett meg, hogy szépséges testeteket a tűzhely mellé konfigurálták, hogy lelketeket belenyomták a zavaros ködbe, a logikus racionalitásba, hogy lelketeket megcsonkították és elvették tőletek mindazt, ami titeket éltet, hogy nők, hogy nők vagytok, a nagy utánzók, az örök utazók.

 Valójában szél fúj. És ilyenkor a tenger mindig újraéled. Ott áll a medúza, a medúza nevetése, az örök nő kacag, nem tehet mást, hosszú haját fújja a szél, és ő a félig meztelen, kilépett a kagylóból és hagyja megint élni az ezerarcú lényt, hagyja megint megszólalni az ezerarcú testét, ahogyan húsába vág az őrület, beszél, megszólal a nő, csak hagyja élni, csak hagyja élni megint.

 Megint ismét megszólalt. Valójában szél fúj és a bársonyos melegség elárasztja a tengert, a bársonyos melegség olyan, mint mikor a nő elélvez, mikor átadja magát a szélnek, amikor végzetesen magába rántja az őrület, ez az elömlés, amely a nyelv őrülete, egyszerűen csak hagyja és hagyta hogy ez megint megtörténjen, hogy megint megtörténjen a nő, hogy az, aki a nő, ismét megtörténjen, és újra történjen újra és újra.

  Ismét reggel napfény van, ismét megszólal az ezerarcú tenger és a nő elindul az önmaga iránti gyengédséggel az úton, felszedegeti és megsimogatja elhagyott darabjait, azokat a darabokat, amiket nem simogat meg helyette senki, főleg nem egy férfi, megsimogatja elhagyott női darabjait, megsimogatja magában a nőt újra, végtelen gyengédséggel simogatja önmagát, hiszen maga helyett nem tudja megsimogatni senki.

  Aztán megint csak ez történik, a nő megérinti önmagát és elindul az úton. Még mindig nevet. És még mindig nagyon szép.

 Aztán megint a szoba melege, a test melege, a függöny. Ezek az elhalkuló és néma nyögések, amik a testéből jönnek, mint aki az előbb még engedte, hogy átfújja és újra megvilágítsa a szél, mint aki még engedte, hogy megint az úton megkeresse ez a gyengéd érzés, hogy elöntse megint ez a végtelen sárga tenger, hogy csak ott legyen, ahol mindig is szeretett volna lenni és elinduljon az úton, megsimogassa a darabokat, újra felszedje és beépítse őket a testbe, a darabokat, amiket szétcincáltak és tönkretettek az évek, a darabokat, amikből felépült, ő a medúza, újra anyja lánya.

  Az úton kék van és csak a végtelen tenger megint. Az ég kékje és a tenger kékje hasonló kék. Jobbra és balra elhagyatott darabok fetrengenek, kislányok, akiket nem értettek meg, nők, akiket eldobtak vagy kihasználtak, arcok, amikből csak a testük kellett, gondolatok, amik tiltottak voltak, arcok és arcok a végtelen világosságból, mik könnyben úsztak, újabb mozdulatok és hangok, amiket nem hallott meg senki az évek során. A medúza újra összeszedegeti őket. Már nem fél tőlük, már nem tesz úgy, mintha nem léteznének, már nem hallgat senki másra, mindig csak magára, magára, az önmaga iránti gyengédség helyére, a gyengédségre, amely megérinti és kikaparja az évek alatt elhagyott darabokat, a kislányokat, akiket sírni hagytak, a nőket, akiket bezártak, a hangokat, amiket nem hallottak meg, a hangulatokat, amikről nem lehetett beszélni.

  Már nem tesz semmit, csak elindul. És elindul újra. Hagyja, hogy arcába fújjon a szél és ismét gyönyörű az arca és rózsaszín a bőre. Büszke saját magára, büszke a szépségére. Megint, megint a tengerből merít erőt, megint a tenger ad neki erőt az öltözködésre.

  Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, énekével lágyan átjárt és még mindig hallani ezt az éneket, dallamos, átjárható hangját, az énekét, amely oly régi és fülsiketítő, az éneket, mely a partokon énekelt, magas hangon és dallamosan, ahogyan csak egy nő tudott énekelni, dallama, belevésődött az ütemekbe, dallama, mely még mindig gyönyörűen szól, mintha kotta nélkül is tudná a valóságot, hangja, melyben mindig ott van a dallama, csilingelő nevetése, mint mikor megszólal és a némaságból először ejti ki a szavakat, hangja egészen furcsán és magasan cseng, egészen szépségesen elbűvölő, mondják rá.

  Aztán megint a tengerparton megy és megnézegeti ezeket a darabokat. Lehajtja a fejét, mint amilyen pecsétet rányomtak az évek. Valahonnan messziről dallam száll, a szirének énekelnek, jól tudja és ő velük akar menni, el messzire, hallja a hangjukat, és tudja, hogy még nem mehet velük. Úgy vágyik rá, hogy elfogadják. Hogy megismerjék és akarják őt. Hogy szeressék és tudják a gondolatait, hogy azt a rengeteg képet és szépséget, ami benne van, átadhassa, én is kiáradok, vágyaim új vágyakat keltenek életre, testem eddig sohasem hallott dallamokat ismer meg, én is annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, melyek sokkalta szebbek, melyek áradnak és életre keltenek, melyek megint szólni akarnak csilingelő hangon az éjszakából, és amelyek ilyenkor a délutáni fényben jönnek elő, miközben fehér papírra rovom a szavakat, papírra és tollal, beárad a fény.

 Megint ugyanaz a fény ég. Megint egy nappal több vagy kevesebb.

Megint a test, mint text fekszik a tengerparton. Megint egy újabb nyár, elönt újra ugyanaz a varázs.

 Hiszen annyiszor beszélt már és annyiszor énekelt. Annyiszor mondta ugyanazokat a vágyakat a tavasznak, annyiszor látta képekben és életben a testét.

 Megint elindul, hogy összeszedegesse önmagát, hogy a darabjaira széthullott test újabb darabjai megint magukra találjanak, a darabok és orgazmusok, amik ki lettek vágva az időből, melyeket kivágtak és átvágtak nők és férfiak, hogy ezt a testet újra lehessen írni, újra és újra a valóságból, a medúza nevetése még mindig hallatszik, éneke átszól a hatalmas sziklákon és éneklésre készteti a vándorlókat, éneklésre és újabb örömökre a testet, az elhagyatott Ophéliákat, a tengerparton énekelnek és énekükbe beleveszik a sötétség, énekük magukkal ránt és kikaparja a szót, énekük elönt, akár egy orgazmus önti el az agyat, akár a tenger önti el a testet, beivódik és végez vele, a tenger, ez a bájos ütem, a tenger végképp elönti a testeket, hogy beszívódik és átér az énekébe, az énekükbe, ahol a szirének énekelnek.

 Idáig elhallatszik a hangjuk, ilyen messzire elhallatszik a nevetésük, ilyen messzire hallatszik el az elöntő tájon, ilyen végzetesen szépek és kékek lettek, ilyen végzetesen dallamosan és hangosan énekelnek.

  Akárcsak az ereken, testen is átfolyik a szöveg újra és újra, dallamokra késztet és énekelnek.

Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, beleszólt életünkbe és énünknek új visszhangot adott.

 Beszélj hozzám megint, hadd halljam ezt az eleven hangot, hadd halljam ennek a szirénnek az énekét, itt a fülemben és még jóval előtte mielőtt az idők megtörténtek. Hogy már csak újra beszéljen és hagyja megszólalni magában az ezerarcú nőt, a tízezer szeműt, az újat, az eljövendőt, a megtépázottat, a némát, hogy felszedegesse a darabokat, hogy kiszedegesse a fehér fényből, a hatalmas és végzetes repülőkből, hogy beszéljen hozzá és legyen meg egy darab, csak beszéljen, beszéljen hozzá megint a nő,

 csak ne hallgasson el soha többé,

csak ne beszéljen soha többé, csak beszéljen és legyen hangja végzetes.

A pára, a hang, a mosdó, az, ahogyan megérintettél akkor, és én nem beszéltem. A végtelen tükör a fürdőszobában jelképezte a végtelen nő vágyát, a megnevezhetetlent, az elmondhatatlant, a néma angyalokat, a végzetes felhőket.

 Nem suttog, nem suttog, nem mondja halkan. Megint újra elevenen érzékelem a csendet. Az írásodat, ahogyan belém vág a hajnal. Nem felejthetem, pedig ott van minden lépésemben. Megint beszélés volt erről, minduntalan a néma éjszakában. És megint erről a tükörről van szó az éjszakában.

 Az a kékség, ami a szobában elrejt. Függönyök néma hangjai hallatszanak, és a közelség, hogy újra megtalállak. Mindez világos mint a hajnal. A szöveg testté válik és újraírja magát az éjszakában. Már régen vége van a jelenetnek, már nincsen több történés, már nincsen benne semmi, de a szöveg újra és újra darabokat hasít ki a fényből, darabokat hasít ki a megnevezhetetlenből és írni akar még a vágyról, írni akar megint egy kék éjszakáról.

 Hogy csak újra lássalak, a szöveg beszélt az éjszakáról.

Hogy minden a szétpattanásig arctalan volt megint, megtörtént a szöveg, megint kitépett magának egy helyet a néma jelenből, megint kitépett magának egy jelenetet a szöveg, megint megtörtént a megtörténhetetlen, hogy a szavak visszafojtva beszéltek és beszéltek, átömöltek a testen, elsodortak mindent, ahogyan a tenger sodorja el a képeket, ahogyan a medúza még mindig nevet.

  Hallom a kacagását, nem verhet át, ismét elmesélt egy képet, hangot adott egy kapcsolatnak, mondott valamit a zuhanásról, már nem tudom mit,  elfáradtam minden hangban.

 Aztán megy megint az úton. Felszedegeti a darabokat, igen. Kicserél egy-két darabot és néha le is vetkőzik és otthagy egyet kettőt. Átcserélődik a nyelv által, mozdul és már nem tudja, hogy mi mozdul benne, a szöveg, vagy ő.

 Aztán megint átömleszti magát a vágyból, megint beszél az éjszakáról.

 Ha akarod, érints meg, simogass meg, te eleven csend és névtelen, add magad nekem és engem is önmagamnak. A szöveg újraírja magát, csak azt teszi és nem másként, hogy közben feltépi, vulkán módjára, az öreg, mozdulatlan kérget. Feltépi és alatta csak fehérség marad és kőszikla.

Tagged with:

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: A molesztált

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika
A molesztált

Aprilis, Majus 2007 040

(A szöveg megjelent a A SZÍV KUTYÁJA, Lányok és apák antológiája-ban, Jaffa Kiadó, 2010. A képen szereplő ablakdíszt a szerző készítette ólmozott üveg technikával.)

Vágyott arra, hogy az apja szeresse. Minden egyes alkalommal úgy ment haza, hogy ma lesz az a nap, amikor végre kiderül: apu mégis szereti. De a fájdalom évről csak erősödött.

E. az apjával aludt, az apja combja közé szorította a lábát, simogatta, izgatta magát, apu pedig úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Apunak volt egy kemény valamije, amivel aludt. Ehhez E. akár hozzá is dörgölőzhetett, meg is érinthette. Apu jelét se adta annak, hogy mindez tilos lenne, sőt simogatásokkal, paskolásokkal még erősítette is E.-ben az érzést, hogy a betelhetetlen fizikai vágyakozás ő közöttük teljesen normális jelenség. Gyermekévei az állandó és folyamatos szexuális izgatottság állapotában, egyszersmind zaklatottságban teltek: apu bármikor kielégítheti, de sosem elégíti ki, csak életben tartja benne a vágyat. És E. nem tudott mit kezdeni ezzel az érzéssel. Meg apu sem.

Egyvalami volt csak furcsa: hogy Apu másnap az egészet letagadja, úgy tesz reggel, mintha éjszakánként nem történt volna semmi. Napközben hideg és távolságtartó, éjszaka szenvedélyes. E. nem értette ezeket a váltásokat. Az is felmerült benne, hátha ő nem normális, és rosszul emlékszik: lehet, hogy apu nem is csinált semmit. Mindenesetre utálta a reggeleket, a felkelő nap volt a jel, hogy átfordulnak a dolgok, és minden másmilyen értelmet nyer. Nagylány korában minden egyes reggel pánikrohammal járt. Évekig fel sem bírt kelni délnél korábban.

Még egészen kicsi volt, amikor az anyja lelépett, és eltűnt. Azóta nem látta őt, de évekig állhatatosan várta az ablakban, vagy éjszakánként az ágyban fekve, hogy anyu egyszer csak visszajön, bekopog, és olyan lesz, mintha el sem ment volna. És akkor kiderül, hogy apuval is csak vicc volt az egész, és mégsem olyan borzalmasan fájdalmas minden.

Csak vicc volt az egész, hiszen anyu nem tűnhet el nyomtalanul.

Ha anyu nincs, akkor senki sem kontrollálja a dolgokat. E. túl későn vette észre, hogy mi zajlik apu és őközötte. Apu bármit megcsinálhat vele, aki őrülten szereti, és úgy érzi, nem kap viszonzást.

Felnőttkorában vonzotta a reménytelenség, sorra olyan férfiakba szeretett bele, akik nem szerették őt viszont. Aki szerette, azt kérlelhetetlenül otthagyta, és tovább vágyakozott a kínzókra. Még olyanok is jöhettek, akiket ő kínozhatott meg, azt is szerette.

Valakinek valakit kínoznia kell, nincs mese.

Sokára tudott csak visszaemlékezni arra, hogy az apja ráverte a kiálló micsodáját, amikor együtt aludtak éjszakánként. Apuból olyankor mindig váladék folyt, E. nem mert szólni érte, azt gondolta, túlságosan mély és förtelmesen veszedelmes titok ez. Ezzel kell élni. Tuti, hogy ez a büntetés anya eltűnéséért. De az is lehet, hogy ő csinálta az egészet. Ő a hibás.

Apu a nyílásaiban is turkált. Anyu eltűnése után a fürdetés is apu feladata maradt. A tetőpont az volt, amikor apu jól kimosta a punciját, és rendesen kitörölte. E. élvezte is meg nem is, de érteni sosem értette, miért törölgeti őt ott olyan alaposan apu. Azonban mindig alávetette magát neki, mert apu volt a felnőtt, s ha ő ellenkezett, apu erőszakos kezdett lenni; azt mondta, minden koszt ki kell törölni onnan.

Amikor E. bárányhimlős lett, apu megvizsgálta, hogy a puncijában nincs-e csúnya folt. Minden nap többször megnézte, és ha E. nem akarta engedni, mert néha gyanús volt, akkor elháríthatatlan érveket hozott fel, miért van erre szükség. Volt, amikor E. nagyon szenvedett ettől, de apu mindig meggyőzte, hogy engedni kell. Így aztán E. nagykorában is mindig mindent engedett a férfiaknak. Megadta magát, és azt gondolta, tűrnie kell mindenképpen. Megtették. Elmondhatatlan, hány férfi alázta meg E.-t, és neki mindig ugyanaz az élménye volt közben: megadta magát. Hagyta.

Hagyta magát, dörzsöljék szét a csiklóját, aztán basszák meg, már úgyis mindegy. Amikor nagyon fájt, E. nagy ritkán szólt is, de ha egyszerre fájt és jó is volt, az volt az igazi. Abban a pillanatban veszíti el önmagát, amikor belehatol egy nagy fasz a személyiségébe, kiragad belőle egy darabot, és magával viszi örökre. Belelép és szétveri, ahogy régen apa verte ki a faszát rajta.

Amikor egy farok belémegy, E.-nek nincsen akarata. Széttárt lábakkal adja meg magát, látszólag boldogan. A férfiak pedig elélveznek: E. csak arra jó, hogy beleürítsenek. Egész jól szórakozik, ha azt gondolja, a fiúk is jól szórakoznak; neki fáj ugyan, de ezért nem szabad szólni. Olyankor arra gondol, átmegy vele a túlvilágba, mert csak ott lehet anya, ha már anya ennyire eltűnt. A szeretkezés összekapcsolódik a halállal, a nagy mérhetetlenséggel. Elvesztette az utolsó játszmát is, és mindig újra az utolsót játssza: ő egy kislány, aki összekuporodva sír órákon keresztül a sarokban.

A fájdalmat újra kell élni, hiszen elevenen vesztette el anyát, és elevenen égetik el, ha nem éli át a fájdalmat igazán. Így minden egyes élvezetet ugyanannyi fájdalom mos át. Az a minimum, hogy az élvezet miatt a bűnhődni kell. Az a minimum.

E. pontosan tudja, hogy másnap ki fogják dobni. Mégis csak olyanokkal tudott lefeküdni, akiknél szinte biztosra vehette, hogy másnap megsemmisítik őt. Boldogan ajánlotta fel, széttárva magát, hogy vágják belé a kést. Miért? Apu miatt? E. felnőttkorában szóba sem állt vele, de ez sem segített.

Egy idő után mindig elérte, hogy kidobják. Volt, amikor E. nagyon sok férfival feküdt le. Átadja magát nekik, egyszerűen nem tud nemet mondani, aki akarja őt, azzal ágyba bújik. Reggel szeretné, ha megkönyörülne rajta a férfi, de sokszor már késő, éjszaka annyira kimutatta alávetettségét, hogy nem könyörülnek, és beledöfik a kést, ő maga ajánlja fel.

Már felnőtt volt, amikor azt álmodta, hogy kiterítve fekszik egy műtőasztalon, lábai szétfeszítve, valaki csípős vattát nyomogat oda, és elképesztően hülye érveket hoz fel, hogy miért van erre szükség. Visszatérő rémálmai voltak arról, hogy van valami, ami ellen semmit sem tud tenni. Odatesznek egy csípős dolgot, amit örökké viselnie kell, akkor is, amikor az utcán járkál, vagy sportol. Ez a csípős dolog ott marad, és csak egy férfi tudja tőle megszabadítani, Apu. A férfi, akit várt, hogy eljöjjön és kárpótolja mindenért, végül nem jött el. Senki sem volt apu, és a valódi Apu sem változott semmit az évek alatt. Sok-sok évig várta őt, ahogyan anyát is, hogy visszajön, és szeretni fogja. Biztosan visszajön, hiszen egyszer már itt volt!

– Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezi E. az átszeretkezett éjszaka után halálra rémült őzike szemekkel, természetesen úgy, olyan hangsúllyal, hogy a másik majd menekülni akarjon tőle.
– Nem töltenénk együtt a mai napot? – retteg, hogy nem, de tudja is már a választ. Túlságosan függ mások válaszától.
– Nem gondolod, hogy ezek után velem kéne maradnod? – E.-nek ilyenkor mindegy, ki a szereplő, mindenki Apu.
– Fogunk járni?

Mindegy, mennyire volt jó az éjszakai szeretkezések simogatása, csókja, kaparása, harapása, mindegy mennyire élvezte megjárni a csúcsokat, E. már éjszaka tudja, hogy másnap nem lesznek kedvesek vele.

– Nem akarod hátulról? Én úgy szeretem – mondja neki a férfi, és persze E. akarja, közben sikítozik, liheg, erotikus hangon beszél, szavakat mormol, amikor elélvez. E. csak tíz év szexuális élet után tudott először elélvezni. Beleveti magát a játékba, és a legnagyobb élvezet közepette elképzeli, hogyan fogják másnap reggel otthagyni, elküldeni a pokolba, ez aztán a legnagyobb öröm! Ettől még jobban elélvez, és még fájdalmasabb lesz a reggel. A másnap független a másik reakcióitól, mert E. mindig kikényszeríti, amit akar.

Amikor megkérdezik tőle „Drágám, elkérhetem a számod? Akkor majd felhívlak, jó?” vagy : „Majd találkozunk, jó?”, arra gondol, az illető biztos azért kérdezi, mert udvariaskodik, kínos lenne most megmondani, hogy soha nem fogja felhívni, soha többet nem fognak találkozni.

– Holnap ötkor eljössz velem moziba?

Igen, ennek megörül E., és elmegy. Előtte egész nap azon szorong, hogy bizonyosan nem fog megfelelni, a másiknak nem fog tetszeni a ruhája, s ő hülyeségeket fog beszélni. Aki odáig van érte, arról mindig kiderül, hogy neki nem kell, mert attól kezd el szorongani, hogy a másik szörnyeteg, kalodába zárja, ahonnan majd végképp nem tud kimenekülni. Holott E.-vel minden megtörtént már, ami borzasztó lehet, a molesztálás tekintetében nincs új a nap alatt. Mégis újra és újra rettegni akar, ez tartja életben E.-t. Hogy megtörténik, újra megtörténik.

Zúzódás, folt, kék heg, az emlékezet tájairól mindent kitöröl, ami megtörtént, és azt is, ami nem történik meg soha, csak vágyik rá. Ez mindig ugyanaz. Nyoma van a sejtekben, a legkisebb molekulák is őrzik a határátlépést.

E. nem mindig feküdt le mindenkivel. Volt idő, amikor évekig nem. E. a túlzások embere. Képtelen a középútra. Volt, amikor ezt mondta a férfiaknak:

– Nem, ne haragudj, nekem még idő kell. Ha több hónapig udvarolsz, szó lehet róla talán. De addig nem. – Soha senki nem udvarolt neki több hónapig.

– Apu!- kiált fel E. sokszor önkéntelenül is, és még évek múltán is azt akarja, hogy apu szeresse őt. Ilyenkor visszahangzik benne apa mondata, amit akkor mondott, mikor már nagylány volt: – Kislányom, milyen szép a feneked!

E. szeretné, ha egyik reggel fény áradna szét, sós víz, és ezüsttel vonna be mindent a nap. Ez az, ami nem történik meg. E. szeretné, ha belakná őt az eljövendő, melyben anyu is visszajönne gyógyítani őt, most már tényleg örökre. Ha angyal lehetne, semmi sem sérthetné. Maga alá gyűri a takarót és hófehér bőréhez szorítja, az ujját szopja, úgy néz kifelé, közben történeteket mesél magának a szépségről, és hozzásimul az álomhoz. Mintha biztonságban érezné magát. Mert ő mindig is tudta, hogy van megváltás.

Tagged with:

PUBLIKÁCIÓ – NOVELLA: NEW YORK

Posted in Uncategorized by czaparyveronika on március 10, 2013

Czapáry Veronika
New York

.1

(A novella Megjelent a Prae folyóirat 2004/04-es számában. A képen szereplő tükör a szerző műve.)

Igen, mindig újra ugyanabba a szobába lépett be . Levetkőzött és mindig ugyanazok az emlékek rohanták meg a tükrök láttán. A testen elmélkedett. A test testiségén, ez az észveszejtő labirintuson, amit a test érintése, a csók jelent. Aliz New Yorkban volt. Mint mindig, a szín ismétlődött. Újra és újra.
A napfényes szoba, a hall, ezen az emeleten jól bevilágított a fény. A barátai, az emberek körülötte. És ő vágyott már rá, vágyott már rájuk, az ölelésre, és arra a fényre, amit behozhatnak. A férfi mellé lépett és hosszan csókolóztak a tündöklő fényben. A keze, ahogyan végighaladt a ruháján az egész, az oly nagyon vágyott érintés, és a szenvedés tiszta tisztázása újra és újra a reménnyel töltötte el, a reménnyel, hogy viszontlátja. Mintha újra ott lenne, a leheletével átérezte ezt a komolyságot és mindezt a szerelmet, amit ez a férfi tud neki adni a tündöklő fényben. Igen, újra és újra ugyanabban a fényben látta. Igen, rájött, hogy szerelmes a férfiba, azzal a végtelen szerelemmel szereti, ami csak mindig ilyenkor hajnalban a sajátja és ami oly gyötrelmes és annyira fáj, ami oly távoli és oly gyötrelmes, mint maga a halál. Már nem, már nem gondolt semmit róluk, csak ott volt mellettük, elnézte a halvány és áttetsző testeket, a barátait ebben a végtelen városban és tetszettek neki, tetszettek ezek a testek. A testekbe van beépítve a világegyetem és a hatalmas szerelem, testjeik oly sokat ígérőek és oly nagyon okosak és kedvesek, a testek, meztelen testek a világos fényben.
Aliznak fájt ez a halál, fájt, mert ez a fény újra emlékeztette az őrültek városára, emlékeztette arra a feladatára, amit betöltött a testek között, beszélt velük és szóba állt velük.
A fény és az ittlét öröme, erre emlékeztették, testekre a végtelen térben, testekre és érzésekre velük kapcsolatban, mindez olyan nyilvánvaló volt, mint a levegő, amely mindig ott van előttünk, a forró és párás levegő. Igen, megint újra ez a forróság járta át, ahogyan a férfira gondolt, ez a remegés, amely az energiák szabad áramlását teszik lehetővé, a remegés, amely a minduntalan újraképződő vágynak a sajátja. A nyílt téren persze világos színek, mint a végtelen térből kiszakadt lelkek újra léteztek, újra léteztek és soha meg nem álló szerelemmel szerettek, szerettek és szerettek minden hajnalban újra és újra.
Le kellett írni mindezt, és Aliz, ahogyan nézte magát a mindig kiújuló tükörben, mindig valami furcsa alkalmat látott maga előtt, valami folyamatos testi átváltozást és megújulást, valami érthetetlen, eszeveszett vágyakozást a történetek befejezése után, a végtelen mezőkön újra feltűnő félelem mögött, az arc átváltozására a vizes pohárban, a hatalmas tócsában és tóban lévő örök történetekre, gondolkodott, gondolkodott, és mindenképpen furcsa dolgokat fedezett fel a környezetében, semmi nem volt általános, olyan, amilyennek látszani szokott.
Próbálta elfojtani magában ezt a szerelmet. De mindig újra és újra előhívta magában a félelem. Igen, újra és újra erre vágyott, a végtelen szerelemre a végtelen tárgyakkal.
Nem volt ebben semmi más, csak a tárgyakkal való szerelem őrülete, aztán a vele való szerelem őrülete. Játszi fény látszott.

Sűrű fény és mosolygások közepette természetesen a padláson volt, és nem tudta, hogy ez minek a szimbóluma. A padláson, ahol megérintette a nőt és gyermeteg lelkében ez rögtön a fehér lepedők és hosszú kékes fordulók táncával volt egyenlő, egy sűrű és kényes pillanat, a varázs alatt, ki szerethet igazán?, kérdezte magától és hirtelen meg volt az erős és egyértelmű válasz. Csak a szavak szerethetnek, csak a szavakat szerethetem igazán, ezeket a hófehér és áttetsző szavakat hosszan és lassan minden újra eljövendő és felkelő éjszakában, a szavakat, amik a végzet és amik a sérülések előtt násztáncom jelei.
Szavak és mondatok.
Bármilyen kisugárzás.

Emlékezett azokra a pillanatokra, amikor még hitt a szerelemben. Az egyetlen örök és világító szerelemben. Most már sokkal jobban hitt az önmaga iránti szerelemben, mint akkor, még mielőtt mindez megtörtént volna és elmesélte volna az írásnak, az átlátszó és végtelen testnek, a fantomok világában.
A felébredés mindig keserű és végtelen pillanatokra ébreszt.
Az önmaga iránti gyöngédség és szerelem jele volt a megoldás. Cincinnatus emlékeztette még régen, miután a Nagy Háború kitört, hogy mi nem a megoldás, hogy a tükrök világa nem megoldás, és Aliz rájött, nincsen igaza. A tükrök világa csakis a megoldás. Az áttetsző fényben minden állani látszott és a tárgyak hirtelen elkezdtek cseppfolyós állapotot átvenni, a tárgyak egyszerre csak puhák és folyékonyak lettek és Aliz igazán megijedt ettől a halmazállapot változástól. Biztos ezt is csak álmodom, gondolta, egészen biztosan nem lesz veszélyes, még emlékezni fogok arra, ahogyan átnyúlt testem a tükrön, a visszapillantásokra, a szerelmeikre, a testek arcaira, a megváltozott órákra és a szerelemre, amit magam iránt éreztem.
Lassú, kétséges és vágyakozó hajnal. Mindennek mindig minden reggel ára van.
Hozzálépett és szenvedélyes csókolózásba kezdtek. A nyelvük igen, a nyelvük érintette egymást, és ez megint a vággyal volt összefüggésben, a vággyal a test iránt, a vággyal a közelség iránt, a puha testek iránt. Aliz imádott csókolózni, főleg gyönyörű nőket csókolni, ez kedvenc elfoglaltsága közé tartozott. Ha egy nővel szeretkezett, még jobban azt érezte, hogy olyan mintha magával szeretkezne.
Mert önmagát kereste minden vágyban. Többé már nem volt őrültek városa. Az őrültek városát elvitte a szél. Már nem lehetett, vagy csak nagyon ritkán mászkálni a tükrök között, ezért Aliz mindig mindenkiben önmagát kereste, kutatta, önmaga visszfényét, ahol megpillantja újra önmagát.
Az összeolvadás előtti csendben. Kiszakadt belőle a szó.
Megsimította a nő puha selymes bőrét. Aztán a mellét. Érezte, ahogyan felágaskodnak a mellbimbók és ahogyan hozzáér a drágakövekkel kirakott bőrhöz. A testhez. A testéhez. Egy nővel való szerelmeskedést nem lehet leírni. Annyira áttetszően gyönyörű. A nőn piros póló volt, gyorsan leszedte Aliz, aztán megint a bőr után kutatott, hogy érezze a bőr puhaságát, a bőr melegségét, és azt a puha illatot, amit áraszt magából.
Ahogyan felnyögött, már látta magát benne. Igen, mindig ezt kereste. Megpillantani a másik szemében, csak egy kis időre is önmagát. A szerelemnek nem voltak nemei. Egy összeroppanás előtti fájdalomban, a tükör visszanézett.

Nem, mintha egy férfival való szeretkezés nem okozott volna hatalmas élvezetet. Aliz imádta a férfiakat, de voltak pillanatok, amikor csak nőket kívánt, a nők sejtelmes és végtelen bőrét, mintha önmagát ölelte volna, úgy érezte.
Sokszor órákig nézte Aliz magát a tükörben, mielőtt átlépte volna. Nézte, bámulta és simította saját testét, nézte, ahogyan a kulcscsontja egészen tisztán kirajzolódik, nézte a kezének finom vonalát, figyelte, ahogyan a nadrágon keresztül kirajzolódnak a vonalak, az izmok, a női test bársonyossága, az a hatalom, amivel csak egy női test rendelkezik, a bőr puha finom vonala, és Aliz vágyott erre az érintésre, megérintetve lenni egy nő által, egy nő által, aki gyönyörű és akibe véletlenül éppen szerelmes.
Soha nem látom magamat kívülről három dimenzióban.
És Aliz nagyon szomorú lett.
Mindig csak mást látok és más lát engem, másban látom magamat és más lát bennem.

A nő kigombolta az ingjét és egyre nagyobb ütemben haladt az élvezet felé. Miért is, mire is lenne jó a test, ha nem az élvezetre, ez az egyetlen, aminek értelme van a testtel kapcsolatban. Az érintést nem lehet test nélkül átadni. A bőr illata és puhasága mindig elkápráztatta Alizt és főként a női test bársonyos vonalai, az az anyagszerű és törékeny struktúra, ahogyan a női test meg lett alkotva, mindez elbűvölte, és lázba hozta Alizt, a nőt.
Cincinnatusnak nem beszélt ezekről, mert amúgy is, őt nem érdekelték az ilyen irányú akciói. Sokszor rengeteg test volt a lakásban, és ezek lettek a végtelen orgiák. Mindez nem szólt a kötődésről, sem a szerelemről, ez egyetlen egy dologról szólt, a test szerelméről.
Minden egyes alkalommal, minden egyes arcban és szeretkezésben, legyen az férfi vagy nő, Aliz valamilyen formában viszontlátta önmagát. Megpillantotta saját tükörképét, és ez végtelenül felizgatta.
Ennek így kellett történnie, ezt már nagyon régen érezte.

A testek selymesek voltak és nem teltek be egymással. Voltak bronzvörösek, feketék és fehérek közöttük. Bárkivel és bármikor volt is Aliz, mindig nagyon odaadó volt és igazán örömet akart szerezni. Ezt meg is tette. Sokkal felszabadultabbnak érezte magát. Sok időbe tellett neki mindez. De felszabadult, hogy most már nem tilthatja le semmi benne ezt a szerelmet, most már odaadóan és kedvesen elfogadhatja mindezt, most már igazán flörtölhet lányokkal, fiúkkal, egészen mindegy. A szerelem, ami ritka adomány, nem ezen múlik. A szerelem sokkal mélyebb a nemeknél, sokkal mélyebb a nemeknél és a földnél.
Igen, ez az átlátszó kék és sárga határvonal nagy boldogsággal és megelégedéssel ruházta fel Alizt.

Igen, Alizt elgondolkodtatta és csodálatra méltatta a bőr bársonyossága. Főként a női bőré, a finom áttetsző áramütés, ahogyan egy nő szeretkezett, lényegében különbözött a férfiétól. A nő mindenhol érezte testében a gyönyört. A gyönyör felszabadította és életet lehelt a női testbe. Szépsége csak fokozódott a gyönyör láttán. Aliz imádta magát nézni a tükörben, miközben szeretkezett. Ez, Cincinnatust jutatta eszébe, legjobb barátját. Már nem léphette át a tükröt, már csak az emlékezetében létezett mindez. A tükör vészesen valóságos és határolt volt, ahogyan a teste is. Nosztalgiával gondolt azokra az esetekre, amikor még át lehetett rajta járkálni. Igen, New York megfelelő volt a továbbélésre, Aliz imádta a várost. To survive. Mindig csak ez volt a szó, to survive. Mindig is itt akartam élni, gondolta, itt, ahol a tenger kettészeli és a végtelen vágyakozásra készteti a lelkeket.
Találkozások és elválások fényzuhatagjaiban.

(A novella a tervek szerint a harmadik regényem, az Őrültek Városa munkacímű regény részlete lenne.)

Tagged with: