KOSSUTH RÁDIÓ INTERJÚ
A KOSSUTH RÁDIÓ VELEM KÉSZÜLT INTERJÚJÁT HALLGASD MEG ITT
Vendég a háznál – Kossuth – november 23., csütörtök, 11:32
Szerkesztő: Mohácsi Edit
INDEX INTERJÚ: Tizenegy áldozatról tudok név szerint
Mivel Czapáry gyerekkorában maga is áldozat volt (édesapja molesztálta), ezért kezdett el mélyebben foglalkozni ezekkel az esetekkel. A Marton-ügyben nehezen viselte az áldozathibáztatást, ez háborította fel annyira, hogy amikor az újabb zaklatási ügy a fülébe jutott, kutakodni kezdett. Közben a médiában is megszólalt az ügyben. „Azt gondoltam, nem tudok erről hitelesen beszélni, ha nem beszélek áldozatokkal. Annyit mondtam nekik, hogy írtam erről egy könyvet, és megértem azt, min mehettek keresztül” – mondta. KATT IDE
“MEGSZÁMOLT BABÁK”: szépirodalmi mű a családon belüli abúzusról
A “Megszámolt babák” a lelki, fizikai bántalmazásról és a családon belüli abúzúsról szól egy kislány szemszögéből költői nyelven. A KÖNYVET INNEN TUDOD LETÖLTENI, KATTINTS IDE Nyomtatott formában kapható a nagyobb könyvesboltokban.
MEGSZÁMOLT BABÁK, Scolar Kiadó, 2013, 256 oldal
A babák a rémület és a kiszolgáltatottság ellen kínálnak menedéket egy kislánynak, akit a családi erőszak és a szülői aberráció az önpusztítás felé sodor. A Megszámolt babák tabutörő mű és a balladák konok ritmusában megírt költői próza, a nagy feltűnést keltett korábbi Czapáry-kötet, az Anya kacag után a szerző második darabja. A Megszámolt babák sokkoló olvasmány, az írónő a magyar irodalomban elsőként tör meg egy tabut. Műve azonban nem pusztán látlelet: a balladák konok ritmusában megírt költői próza, és az élethez való jog tőlélő éneke.
“A többi babáért is nagyon aggódom, de mostanában Friciért aggódom a legjobban, mert benne tették a legnagyobb kárt. Úgy érzem, elhanyagoltam őt az utóbbi időben, és biztosan ezért bántották őt a legjobban. Több ideig kellett volna őt ölelgetnem. Aggódom, és ez sosem fog elmúlni, nem szeretném, ha valami baja lenne a testének. Petin is furcsa jeleket vettem észre, a hózentrógerjából leszakadt egy kis darab, és már nem mosolyog olyan vidáman, mint régen. Apa szerint azért, mert elhasználódott a Peti, és nincsen pénzünk új, hülye babákra. De az én babáim nem használódnak el, és sosem akarok új babát helyettük.
Én nem tudom, hogy képzelik, hogy bármilyen új baba helyettesíthet egy régit, én nem érzem úgy, hogy a Kék Nyulat valamivel helyettesíteni lehetne, vagy Fricit, akiért egyre jobban aggódom.
Egyik nap úgy hallottam, hogy a másik szobából üvöltött, de Apa lefogott, és nem mehettem át, mert éppen azt csináltuk.”
Ne aggódj, családon BELÜL marad …
A “Megszámolt babák” a családon belüli abúzúsról szól. De hogyan függ össze az irodalmi nyelven megírt történet az író életével? Érzékeny vallomás a múltról, a behegedtnek hitt sebekről, a molesztálásról és a pszichoanalízisről.
(Megszámolt babák, Scolar Kiadó, 2013)
Klubrádió, Klubdélelőtt, Kun Zsuzsa műsora
2017, november 4.
ÜVEGKÖLTEMÉNYEK SZERZŐJE
Czapáry Veronika Czapáry Üvegsztori néven egy üvegművészeti projektet is futtat, itt arról mesél, hogy milyen érzés fusing kemencében üveget olvasztani és miért vágott bele íróként az üvegművészetbe.
FOLYIK EL NAKONXIPÁNBA
4 VERSEM A SZIFONLINE.HU-N.
RÉSZLET:
Karchomok
Gyenge vagyok. De hát hogyha nem félsz,
az még nem jelenti azt, hogy nem élsz.
És hogy fölösleges mindez. mert az egyetlen pont,
ami legalább egy angyalt odaadott,
elugrált a sávon, ez már a földbe látás Virágom.
Most bámulhatod, hol húzzuk meg a sávot,
mindegy, hogy hamu, vagy por, vagy karchomok,
húzzuk meg azt a sávot, egy kis sziget,
ami be lett tördelve, azt tördelni szokás,
vadul, és nincs ám kegyelem, mindet.
Modell: Czapáry Veronika, Fotó: Dala Gábor, Smink: Pásztor Krisztina, Ékszer: Czapáry Üvegsztori
Folyik el Nakonxipánba
Tudom, milyen az a gyermeki érzés,
amikor sósavba mártasz,
és ruhám folyik. Folyik el
esetleg Nakonxipánba,
ahol szeretik egymást, olyan igazán,
és ez nehéz.
Nincsenek szeleburdi városok,
csak furcsa városok, és hülye kőpadok.
Ott minden kiderül,
az lesz az a város, ahol minden kiderül.
Lecsurog a falakon a kétségbeesés,
minden reménytelen szerelemre fény derül,
a kétségbeesett és elvesztett mondatokra,
Annára is, aki úgy tűnt örök,
elcsépelt szavakra és elfeledett zsebkendőkre,
a hitre, hogy ó ne hidd,
eljöttünk, mint még soha,
mert Nakonxipánban viszontszeretnek a szeretők,
a rárakódott évek nem számítanak,
nem látom az arcod és tudom, hogy a ruhám folyik,
folyik el esetleg Nakonxipánba, ahol szeretik
egymást, olyan igazán
és ez nehéz.
Gulácsy Lajos
KÉT VERSEM A HÉVÍZ FOLYÓIRATBAN
ELMÉLETILEG NEM LEHET FÉLNI
A végén kiderül majd, hogy minden csak egy játék, hogy Isten csinálta az egészet. Szórakoztunk a végén, szórakoztattuk Istent és mi is jól szórakoztunk. Elméletileg nem lehet félni, mondta Isten, mert elméletben nincsen gonosz, csak akkor, ha kipróbálod. Betemet minket mindenen keresztül a folyó, a folyékony anyag, mintha üvegből lenne, az üveg az egyetlen anyag, amely átmenet a szilárd és folyékony halmazállapot között, az üveg az egyetlen, az egyetlen, suttogod a fülembe, az egyetlen, az egyetlen.
SÁSKA A FÜRDŐSZOBÁBAN
Minden évben tél lesz, aztán ősz, ez természetes, hogy fél évig nem ordít a Sáska a fürdőszobámban, nem zenél, nem fogom hallani, mint nyáron, amikor fülledt a levegő, és közel a Duna, hogy ordít a Sáska, ezt ciripelésnek hívják, nem megy el, nem talál ki, mi van ha a fürdőszobámban marad örökre, innen fog leesni a bojler fölül, hallom a hangját, nem merek megmozdulni, a fülembe ordít, csak azt tudom, hogy hangos, de nem látom, hogy mert van, visszhangzik, nyáron mindig nyitva van a fürdőszobaablak, megsüketülök, nehogy leessen, halott legyen, ugrál, de aztán rájövök, ő is kétségbe van esve, lámpát gyújtok neki éjszaka, kiszerelem a lámpát a kertbe, azt gondolom, a fényre kijön, kiszerelem, hátha kitalál, de következő nap is ott marad, messzebb szerelem a lámpát, kimegy végre, és akkor hiányzik, hogy hiányzik a Sáska, de már úgy érzem megőrültem ebben, de ebben nem vagyok biztos.
MEGJELENT KÉT VERSEM A VÖRÖSPOSTAKOCSI.HU-N
Bogarakat adj nekem
A legsúlyosabb az egészben az, hogy imádom ezt csinálni,
nem tudom miért van ez,
mert nem értesz meg,
takarodó,
és pillanatokon belül eloltják,
a maga sorvadását, a maga testét,
ez is vérre megy,
jó lenne megpihenni, nedves és hangtalan füveket szívni,
kedves atyám azért volt, mert túlságosan a szívemre vettem,
csak nevettem, nevettem,
végül mindenki rám figyelt,
végre valaki,
aki könyörtelen.
A körmenetem,
széles nagy pálcákon jöttek, nedves lettem.
A palást anyagból volt
sárga, hosszú, és kék.
Tiszta arcokat adj nekem, hogy ne hazudjam,
csak ne hazudjam.
Amikor betetettek a koporsóba, még sírtam,
de mára már nem,
mára már mindez kihalt,
mint egy bogár, úgy múlott el,
mindig megölöm őket, aztán nézegetem,
nem vagyok elragadtatva.
Bogarakat adj nekem, még több bogarat.
Mondjad, eljössz-e velem vizes partokra
In memoriam Gulácsy Lajos
Mondjad,
eljössz-e velem vizes partokra, ahol szemembe
fény ver és sár, és a
hajam ráncigálom,
jónak kell lenni, egyszerűen csak jónak.
Mondjad eljössz-e velem, messze Nakonxipánba,
oda, ahol csak én vagyok
és Isten,
átkelnénk az összes óceánon, közben kacagnánk
és szemünkbe
a sós víz verne és sár, mondjad,
eljössz-e velem vizes partokra,
ahol szemünkbe fény ver és sár.
MERT LEZUHANNAK A JÁZMINOK
A FELONLINE.HU – N PUBLIKÁLTAM EGY VERSET:
Mert lezuhannak a jázminok. Én nem akarok olyan lenni, én nem.
Most belépsz a fürdőszobába, és magadra húzod a lepedőt.
Hogy lezuhannak a jázminok. Ketten lépkedünk a csendben.
Minek is néznél te valakit, hogyan romlik el, hogyan sárgul bele.
Itt valami értelem világít.
És mosatlan szárnyként mondom a neved, a neved,
a neved, akik idáig jutnak a néma reggeleken,
hogy szerettelek és koppan a kövön vadító kabátod.
Mákvirág a dédelgetett ölben. Miért is fürdettél meg,
miért is simogattál,
mert lezuhannak a fák, meg szárazság.
Miért sietsz úgy, mikor leégsz. Azokon is csak töredék.
Arcokon is csak töredék.
És töretlen szárnyként átkozom a neved, a neved, akik
idáig jutnak a néma reggeleken.
“TRENDELŐ”-BEN AZ ÜVEGMŰVÉSZETRŐL
A Lánchíd Rádió “TRENDELŐ” nevű műsorában az üvegművészetről beszélgettek velem. 33.-ik perctől vagyok. Beregi-Nagy Edit és Török Dani voltak az interjúvolók.
KATT IDE, HA MEG AKAROD HALLGATNI
Czapáry Veronika a Jazzy Rádióban, 90.9
A 90.9 Jazzy – n, a Happy Hours – ban, április 2.-án 18.00 és 19.00 között hallhatjátok Czapáry Veronika írót. A mûsorvezetô Bálint Edina, a Lapozó c. könyvajánlóban. Várunk Benneteket!
“Kicsit úgy érzem, minden könyvembe belehalok” – Jassó Judit interjúja a avorospostakocsionline.hu-n….
“KICSIT ÚGY ÉRZEM, MINDEN KÖNYVEMBE BELEHALOK” –
JASSÓ JUDIT INTERJÚJA AVOROSPOSTAKOCSIONILNE.HU -N
“Kicsit úgy érzem, minden könyvembe belehalok. Meghal valami, ami már sosem leszek, és amire nem tudok emlékezni, mert az emlékezetem az írás lesz, nincs többé hagyományos értelemben közöm hozzá. Kiszolgáltattam valamit, amihez hozzátettem, felnagyítottam, vagy kicsinyítettem, de valamiképpen belőlem táplálkozott és már másoké. Jorge Luis Borges Borges meg én című novellája jut erről eszembe, aki ezt a problémát úgy fejezi ki, hogy mindez már a nyelvé és a hagyományé. Bonyolult érzés, azt hiszem minden író átéli ez, amikor megjelenik egy könyve, de ez a kiszolgáltatás lehet misszió is, hogy közzé tesz a közért.” – TOVÁBB
ÍRÓK A SZOMSZÉDBAN – INTERJÚ
ÍRÓK A SZOMSZÉDBAN – INTERJÚ CZAPÁRY VERONIKÁVAL
“Sok macskám van, és amikor napokig nem jött haza valamelyikük, sokszor uralkodott el rajtam a szorongás. Egyrészt ebből az élményből íródott a könyv, másrészt abból, hogy gyermekkoromban a mostohaanyám kidobta egyik napról a másikra az összes babámat, és köztük volt a kedvencem, Léna baba is. Az apámmal napokig kerestük a kukákban, de nem találtuk meg. Kislányként ez borzasztó érzés volt és hónapokig nem tudtam attól szabadulni, hogy vajon mi lett velük, még évek múlva is fájt, ha erre gondoltam. Ezt a sóvárgást és szeretetet a babák iránt akartam többek között megírni, hiszen minden gyereknek fontosak a játékai és nem cserélhetőek be másikra.” – TOVÁBB
KRITIKA AZ ÉLET ÉS IRODALOMBAN A MEGSZÁMOLT BABÁKRÓL
BENCZI BOGLÁRKA: ÜTNEK, DE SZERETEM
“Czapáry Veronika ledöntött egy tabut. Jól, rosszul, de megtette. A témához bátorság kellett, hiszen a magyar irodalom mindeddig szinte egyáltalán nem foglalkozott egy nagyon is fontos, viszont valóban leírhatatlan témával. A Megszámolt babák egy testileg, lelkileg erősen bántalmazott kislány életéről szól, a narrátor a gyerek, aki elszenvedi a borzalmakat.
A regény mozgatórugója az ambivalencia, és én is ilyen módon viszonyulok a regényhez: hol szeretem, hol nem, hol felkavar, hol nem, de mindvégig érdekel. A történet két világban játszódik, az egyik a valóság, ahol Nikolett szülei aberrációjának eszköze, a másik pedig a babák mikroközössége. A nyolc baba a kislány egyetlen menekülési lehetősége, kétségbeesésében tulajdonságokkal ruházza fel az élettelen tárgyakat, és elhiszi, hogy valóban beszélnek, mozognak. Közéjük menekül. A kislány oldalakon át mutatja be a babákat, hosszasan mesél róluk, a gyermeki hang a végtelenségig naiv, érezhető, hogy a gyerekben mély gyökeret vert a félelem, hogy identitása hihetetlenül ingatag. Az egész olyan, mintha egy oktalan kis állat szenvedéseinek lennék a tanúja olvasás közben.
A cselekmény borzalmas. A gyermeket mindenki bántja, folyamatosan megalázzák a szülei, a drága, jó, tisztességes anya és apa, akik egy panelházban élnek boldogan gyermekeikkel. A szomszédok legalábbis ezt látják. Nikolett élete minden egyes pillanatában retteg. A szavak arcul csapják, az ütések napokig, hetekig fájnak, apja erőszakoskodása pedig kitörölhetetlen emlékképeket éget a tudatába. A gyerek védtelen. Az apja szexuális bántalmazása elől nincs menekvés, az anya nem védi meg, sőt, egyre jobban gyűlöli, mert a gyereket hibáztatja a férje viselkedése miatt. A családban már történt egy tragédia: Niki nővére rejtélyes körülmények között meghalt. Sokáig csak lebegteti az eseményeket az író, ezzel is fokozva azt az érzést, hogy minden megtörténhet. A már halott kislány is az apa „külön bejáratú kislánya” volt, akkor halt meg, amikor menekülni próbált erőszakoskodó apja elől, és beverte a fejét.
A szülők abnormálisak, szórakoztatja őket gyerekük szenvedése. Sokszor azt „játsszák” Nikivel, hogy elhitetik vele: az elhunyt testvére nem is élt soha, csak a „debil” agyának szüleménye. Amikor Niki ájulásig üvölt kétségbeesésében, mert valóban nem hisz már ép elméjében, a szülők jót nevetnek. Máskor meg ok nélkül ütik meg. „Anya (…) állandóan azzal szórakozik mostanában, hogy különböző eszement pillanatokban vág pofán, és közben azon nevet, hogy nem tudtam védekezni. Nagyon nehéz mellette elhaladni úgy, hogy ne üssön.”
A regényben nincs tulajdonképpeni cselekmény, a családi élet egyik ütéstől a másikig, egyik szexuális bántalmazástól a másikig csapong. A gyermeki hang mintha öntudatlan lenne, semmilyen önreflexió nincs, a kislányból minden én-azonosságot kiöltek, két érzés maradt csak meg benne: a szeretetre való féktelen éhség és a mélyről jövő, zsigeri félelem. Környezetének érzékelése annyira elkorcsosult, hogy a gyermek retteg, amikor a szülei egyedül hagyják, attól fél, hogy többet nem jönnek haza. Ha nem jönnének haza, megszűnne az állandó, válogatott bántásokból álló élet, de Niki mégis fél, szereti a szüleit, tartozni akar valahová, akkor is, ha szörnyű dolgokon kell átmennie. Félelmének fizikai megtestesítője mégsem az apa személye, aki folyamatosan zaklatja, hanem a rettegett cukros bácsi, aki bármikor felbukkanhat…
Czapáry száraz, tömör, pattogó mondatai annyira feszültté teszik a regényt, hogy az olvasó könnyen bele tudja élni magát az eseményekbe. A bántalmazott kislány lelkének folyamatai, a pszichés zavarok nyelvi szinten is jelen vannak, az író hitelesen ábrázolja a gyerek személyiségét. Mégis van egy de. A gondosan, vesszőről vesszőre megalkotott mű túl van írva. A visszatérő motívumok tartják egyben a történetet, az idő egybefolyik ezáltal, az események bármikor történhetnek. A regény túlságosan precíz, érezhető az erőfeszítés, hogy Czapáry jó könyvet akart írni. Az irodalmi törekvés jól látható jelei viszont megbocsáthatók a fiatal írónak, könyve megrázó, gondolkodásra késztet: vajon mi folyik a szomszédban?
A kislány, akinek otthona bezárt ajtaja mögött kell rettegnie, ott, ahol a védelem puha köntöse kellene hogy rásimuljon, a könyv végére, amikor már kamaszkorba lép, visszagondol eltűnt babáira: „mégiscsak ki kellett volna ugranom a nyolcadikról…”
KRITIKÁM JÁSZBERÉNYI ÚJ KÖNYVÉRŐL
A novelláskötet narrátora végigvezet minket Egyiptom, Afrika és a Közel-Kelet állandó háborús konfliktusain. Az elbeszélő, mivel haditudósító is egyben, folyamatosan utazik, vele együtt mi is. Szenvtelen, ugyanakkor hiteles hangon beszél borzalmas dolgokról. A szerző játszik a pszichológiával is, a kegyetlen események bemutatása után hirtelen váltások következnek, ez fokozza a feszültséget, és kellő időben késleltet. Az elhallgatás kimerevíti a poszttraumás állapotot. – TOVÁBB
KI AKAR BESZÉLNI RÓLA
KI AKAR BESZÉLNI RÓLA
Jassó Judit kritikája a kulturmenza.hu -n
“A traumaszöveg az elmondhatatlanról beszél. Tehát aki a tettel, mások tette miatt kilökődik, vissza tud-e kerülni a közösségi létbe pusztán szavakkal? Milyen tere és ideje lesz annak, akitől elvették a gyermekkorát? Nehéz kortársként írni erről a témáról, mert nincs idő- és térbeli elhatárolódás, rátekintés a témára. Más humán tudományok, pl. pszichológia, szociológia, jogtudomány foglalkoznak vele, s ebben az esetben, ha az irodalom beemeli kanonizált témáinak sorába, először a téma nyelvét kell megtalálni. Ennek a kísérletnek lehetünk szemtanúi, amikor magunk is részeseivé válunk a babák megszámlálásának, ha megértjük Niki szenvedéseit, és végig viszolygunk.” – TOVÁBB
CSENDESTÁRSAK – KOVÁCS BEA KRITIKÁJA
CSENDESTÁRSAK
Kovács Bea kritikája az ambroozia.hu-n
“Nikolettnek rendszerint elismétlik azt a parancsot, hogy az otthon történtekről senkinek nem szabad beszélni. A kislány, bár az elején megpróbál beszámolni az ismerősöknek, rokonoknak a családi terrorról, a szülőknek sikerül ezt is megakadályozniuk: hazudozónak, megbízhatatlannak és labilisnak állítják be a lányt, aki egy idő után maga is elhiszi, hogy minden borzalmas tapasztalat csupán képzelgés. Az egyszerű fecsegést és a leleplező árulkodást is fenyegetéssel előzik meg: „Minden, amit mondasz, hülyeség, kislányom, tudod jól. De sajnos mi Téged nem tudunk megváltoztatni, és agyonverni sem tudunk azért, mert élsz már, de jobb lenne, ha elhallgatnál, bár a kislányunk vagy, de elég sok mindent meg tudunk veled tenni, ami nem a halál, hanem sokkal rosszabb annál, ha nem fogod be a szád.” (31.)” – tovább
PRAE.HU VIDEÓINTERJÚ A XXI. KÖNYVFESZTIVÁLRÓL
PRAE.HU INTERJÚ (A törökökről mondott dolgokra nem vagyok büszke, azóta már tájékozódtam. Viszont Tarlós nagyon felidegesített, mivel Sofi díszünnepségén végig a törökökről beszélt, és a XXI. Fesztivál Díszvendégéről mintegy odavetett néhány szót. Valamint erősen politikai hangulata van, hogy PONT Törökország volt idén a téma.) “György Péter annak a reményének ad hangot, hogy ez a sok ember tudja, hogy éppen most hol van. Márton László szerint a kortárs művek itt a fesztiválon úgy vannak kiterítve, mint vadászat után a vadak. Őket és még Spiró Györgyöt, Sárközy Bencét és Czapáry Veronikát kérdeztük egyáltalán nem váratlan témákról: várt könyvekről, a fesztiválról és a díszvendég Törökország irodalmáról, a török-magyar kapcsolatokról.”
A berlini TAZ.DE napilap interjúja
ONLINE IDE KATTINTVA OLVASHATÓ – az interjút Ralf Leonhard készítette
Kossuth Rádióban a Megszámolt babák (meghallgatható)
KOSSUTH RÁDIÓ 2014.04.08. 11.30-12.00
VENDÉG A HÁZNÁL: MEGSZÁMOLT BABÁK
Vendég a háznál – Műsor gyerekekről felnőtteknek (szerkesztő: Keresztes Ilona)
“Regény arról, amiről általában hallgatunk. Bántalmazott és kihasznált kislányok, akiknek senki nem segít. Rokonok, akik sejtenek valamit, de nem merik szóvá tenni. Az abúzus természete és életre szóló következményei.”
DOLL COUNT (excerpt of the novel) – HLO.HU
Doll Count (excerpt from the novel)
translated by: Paul Olchváry
“Doll Count is a riveting portrayal of a psychologically, verbally, physically, and sexually abused little girl, the first work in Hungary to break this taboo.” – click to read
About the Author
Veronika Czapáry (1975–)is the author of two novels published in her native Hungary, Mom is Laughing (Anya kaczag: Jelenkor, 2012) and Doll Count (Megszámolt babák: Scolar, 2013). Her short stories and poems have been published since 2004 in Hungary’s top journals-including Lettre Internationale, Kalligram, ÉS, 2000, Alföld, and Helikon-and she regularly publishes book, theater, and film reviews. Czapáry is also a noted author of psychoanalytic feminist literary criticism and essays on the unpublished novels of women writers of the past. Her essay “I Am a Woman in Hungary” appeared in A Megaphone, an anthology published in the United States (Chain Links, 2011). Czapáry, who is also active as an organizer of literary events, was born in 1975 in Győr and earned degrees in Hungarian language and literature from the University of Pécs. In addition to Hungarian, she speaks English and German.
Doll Count
Veronika Czapáry
Veronika Czapáry’s 50,000-word novel Doll Count is a riveting portrayal of a psychologically, verbally, physically, and sexually abused little girl-a book whose publication in Hungary (Megszámolt babák; Scolar Kiadó, Budapest, 2013) was a literary sensation, the first work in that country to break this taboo. The shocking story its twenty-three chapters tells is, however, more than a diagnostic report: its lyrical prose unfolds in the unyielding ballad-like rhythm, making Doll Count a song of endurance, of one young woman’s insistence on the right to go on living.
Doll Counttakes on a subject rarely treated so unabashedly by works of literary fiction: the rape of children by family members, more succinctly known as incest. It sweeps the reader into the emotionally traumatized world of the victim from her own perspective-even as a young child.
Through the first-person of an abused little girl called Nicolette, we glean information about the reactions of those around her, her futile attempts to resist, and how the violence she undergoes weaves its way into the fabric of her life, taking shape as her natural medium-a medium in which she somehow learns to live from day to day. Even as she goes to school and seeks to build friendships, though, her deep wounds continually foil her attempts to climb her way into a normal life.
Early on we learn that Nicolette’s parents regularly lock her away. We then learn of the abuse-the humiliation, the emotional blackmail-she suffers at their hands, and we learn that the father rapes her daily as the mother looks the other way and the grandparents act as if everything was in order.
Nicolette’s only companions amid her utter vulnerability are her dolls.
Again and again Nicolette escapes to her personalized dolls from her private hell; her repeated efforts to keep count of them comprise the story’s recurring motif. Her siblings regularly hide or maim the dolls to hurt her. The dolls are used and abused in other respects, too, becoming the objects of bargaining and blackmailing by Nicolette’s own parents.
Nicolette’s age seems to hardly matters after a while, since the same sort of violence keeps recurring. There is no beginning, no end, no way out.
It’s as if time is standing still or, rather, as if several different sorts of time existed simultaneously. Nicolette’s passing years come together in a blur, time whirling about virtually in one place from the time she is three years old to the close of her teenage years. Gradually the information comes, building slowly, subtly to the shocking realization that this is a maelstrom from which there is no escape.
Praise from
Hungary’s media and popular websites
for Doll Count
“Czapáry is a magnificent stylist. She hits upon a tone, and, like a musician with perfect pitch, maintains it throughout. . . . This tone is that of a little girl. Golding’s [characters in] . . . Lord of the Flies are little whippersnappers compared to this. We take delight in the literature, in Czapáry’s narrative talent-and we are revolted by the life circumstances that allow events like these to occur. This little girl . . . is constantly counting her dolls. The dolls are indeed alive to her, with readily notable names, and her nightmarish parents also accept this fiction, perceiving as they do that only in this manner does their used and abused and loathed child experience a sort of freedom. And, indeed, they regularly exterminate her dolls, who-yes, who, and not which-slowly dwindle away.”
—-Népszabadság, Hungary’s leading daily newspaper
“Czapáry successfully depicts virtually everything about the duality of attraction and repulsion, love and hate.”
—-litera.hu
“If it were up to me, I’d make this book obligatory reading for everyone twenty-one and over, for although it is fiction, its every page brings us face to face with life’s hushed-up horrors.”
—-kultography.hu
“It’s easier to resign oneself to the absence of morals than to the willful undertaking of immorality. We cannot cry this book out of ourselves. . . . It eats its way into the reader’s soul, and nothing will ever seem the same.”
—-olvasoterem.com
“The idea that this novel’s subject matter is sensational might occur in the minds of some (and there will obviously be some such persons) who don’t have a clue as to how emotional traumas build within an individual and as to the consequences. . . . Czapáry sweeps us into the world of the two-, four-, and eight-year-old Nicolette.”
—-olvassbele.com
“Doll Count is a precise and unrelenting work that dismantles the hope of any sort of freedom; for over time, in the absence of any escape route, of any help, its protagonist, a girl who has suffered abuse all her life, gets used to and even comes to ‘love’ the abuse and the abuser alike. We witness the clinically precise unraveling of a sort of Stockholm syndrome, and to too its culmination, the closing of the circle.”
—-origo.hu
“Some books cause pain. Physical and mental alike. And not by hitting us in the face. Nor by taking something away from us. But on account of their subject. For example, a physically, psychologically, and sexually abused little girl. In the first person singular. In a child’s voice, and yet a serious voice.”
—-ekultura.hu
Mom Is Laughing
Veronika Czapáry
Budapest at night: a trap-laden city. Budapest by day: a trap-laden city. A young girl seeking her place among the traps. Victoria, the narrator-protagonist of Veronika Czapáry’s 70,000-word novel Mom Is Laughing(Anya kacag, Jelenkor Kiadó: Pécs, Hungary, 2012), makes her way in fits and starts about the seamy scenes of one of Europe’s most storied capital cities, seeking escape by night amid the mesmerizing effects of alcohol, drugs, and sex, only to be followed by sober awakenings by day.
A cinematic, gyrating force of a novel that unfolds mostly in the vortex of nighttime Budapest, Mom Is Laughing is told in the form of a single young woman’s diary-the result being a shocking and provocative parody of the chick lit phenomenon.
Victoria, an extreme, nonconformist personality unable to find her place in society, drives herself to the edge again and again in a frantic effort to realize her goal-that of achieving the idyllic happiness she yearns for.
With plainspoken honesty, Victoria’s diary entries recount the pleasures and the pains of a woman’s sexuality, the disillusionment that hits hard every time she tries but fails to find a companion; and, as part and parcel of all this, her drifting in and out of both art cafés and hole-in-the-wall dive bars.
Led by her hunger for love, Victoria flees from the bed of one man to that of another. Along the way she describes her sexual experiences and the unexpected situations she plunges into on account of her capricious lifestyle. Ever on the prowl to fill her brooding sense of emptiness, her life philosophy might be summed up thus: “Just let something happen already!”
Perfection-obsessed Victoria reacts hysterically to failures. With the help of a psychologist she tries uncovering the childhood traumas behind the terrible aspects of adulthood. These and other memories of the past emerge again and again, woven lyrically into the diary entries.
The traumas-a mother who died young and nightmarish memories of a sexually abusive father, as well as regular abuse and humiliation from her stepmother, her siblings, and from her peers-keep bubbling to the surface while likewise manifesting themselves in the regressive behavior Victoria displays as an adult.
Mom Is Laughing is a psychological novel in which it is neither the degree of suffering nor the number of blows that really matters, but rather the fact that the heroine has lived through all this and endured it with extraordinary vigor. A powerful new take on women’s fiction, it is also a merciless parody of the chick lit phenomenon.
Praised in its native Hungary as the first work of literary fiction that dared to broach the subject of women’s sexuality in such starkly honest terms Mom Is Laughing reveals those experiences in a woman’s life that she would otherwise keep very much to herself. It will be savored by all readers who relentlessly drag their never-ending pasts about them in a dizzyingly modern urban world.
Praise from
Hungary’s media and popular blogs
for Mom Is Laughing
“In a maelstrom of gyrating episodes, the protagonist of this novel falls in love, suffers, falls into despair, gets drunk, gets drugged up, flees into wild and unrestrained sexual acts, and, finally, is disillusioned and beset by guilt, at which point it all begins anew. And, we suspect, all this will not end with the novel’s end; after so many distressing moments in her life we cannot let her go. No, we cannot help worry about her, sensing as we do that, at best, death will end her continual torment. . . . With poetic precision [Czapáry] describes the indescribable.”
—-Népszabadság, Hungary’s leading daily newspaper
“If we take Mother Theresa, Carrie Bradshaw, and Freud’s Dora, throw them into an imaginary blender, and press the start button, in all probability we will get Viktoria, the protagonist of Veronika Czapáry’s first novel.”
—-origo.hu
“Mom Is Laughing . . . shares much in common not only with Bridget Jones’s Diary but . . . also with [Sue Townsend’s series featuring fictional protagonist] Adrian Mole. But by the end, the merry-go-round comes slowly to a halt, and the prospect of a way out comes into view: ‘There is a future, I do still have a goal before me.’”
—-Magyar Narancs, Hungary’s foremost liberal weekly magazine
“Simply put, we can call this young writer revolutionary for having set as her book’s primary goal to show us our era’s new, all-determining paradigm for relationships, one in which women are no longer passive players but shape their own fates, their own sexual lives.”
—-irodalmicentrifuga.hu
“The author remarked in an interview that her goal in this novel was to ‘yank the veil off the self-delusion represented by chic-lit novels and Hollywood films, the delusion that a relationship can (in and of itself) bring happiness without someone continuing to carry the weight of her past’. . . . Such plain-spoken words are rare from a woman writer.”
—-csaladhalo.hu
“Has the heroine managed to get beyond her continual emotional crises? Can she find a way out of mourning, and will she reconcile with her mother, who . . . harasses her daughter with her ambivalent laughter even from beyond the grave? . . . Will she find stability in an intimate relationship, or, as she yearns to do so even more, within herself?”
—-kulter.hu
ÍRÓK A SZOMSZÉDBAN sorozat
A Dunakanyar újság nagyon kedvesen ír az íRÓK SZOMSZÉDBAN CÍMŰ budakalászi sorozatról:)
5. OLDAL
Czapáry Veronika blogja / Veronika Czapary's blog 
leave a comment